Már élvezik is.
Feltűnt nekem az a könnyedség, szinte szökellt, mint aki nem először csinálja. A videón látható, ami Mészáros Lőrinc érkezését örökíti meg az imbolygó gumicsónakról a bazi nagy jachtra: nem kér az igyekvő személyzet segítségéből, korát és testalkatát is meghazudtoló ügyességgel lép a hajóra – ha megvette, akkor ez másfél milliárdos ugrása neki, ha csak kibérelte a nyaralás hetére, kijött pár tízmillióból. Ez a dadaista kompozíció, a jachton szalonnázó felcsúti gázszerelő, választ is ad az engem régebb óta foglalkoztató kérdésre, hogy mégis, mire költik azt az irdatlan mennyiségű ös?- szeközbeszerzett pénzt? Még egy autó, még egy ház, még egy vállalat, netán egy egész iparág, oké, ezt látjuk, De tudnak-e maguknak nyugalmat venni belőle, avagy ott rettegnek a luxusban, forgolódnak álmatlanul, mert tudják, hogy egyszer vége lesz ennek, ami ilyen könnyen jött, az könnyen elmúlhat, csak hozzá ne szokjunk, drágám, mondják a feleségeiknek, mert akkor jobban fog fájni a pofára esés.
Én eddig úgy képzeltem, hogy a tartózkodás meg a visszafogottság, az együtt jár a strómanléttel. A jó stróman nemcsak végtelenül lojális, de úgy jó, ha a maga módján szerény is: nem csinál úgy, mintha minden, ami a nevén van, az az övé is lenne. A stróman aztán végképp nem urizál, meghagyja azt az urának. Ezért aztán nem is élvezheti a vagyont, látványosan és nyilvánosan legalábbis nem. Tán esténként, a zseblámpa fényénél számolgatja, amit mások akaratából megkeresett, elmélázik rajta néhanap, mire költhetné, ha nem kellene vele elszámolnia a gazdának, jachtra-e vagy kastélyra, de aztán megrázza magát, mert tudja, hol a helye. Okos gazda tudja, soha nem szolgáltathatja ki magát túlságosan a strómanjának, tudhat az sokat, de nem tudhat mindent, figyelni kell rá, állandóan ellenőrizni, sok a macera vele egyébként, mert még a végén a fejünkre nő. A jó strómannak ezért nem is az esze, a fegyelmezettsége az erénye inkább. A régi jó barátnál hasznosabb az olyan ismerős, aki sose látott még minket gyengének, esendőnek, rokonból is a családba később érkező a megfelelő. Fontos még, hogy a strómant rendesen meg kell fizetni, nem csak a némaságát kell megvenni, de a strómanléttel mindenképpen együtt járó szorongást is oldani szükséges, én legalábbis így hittem eddig.
Merthogy volt bennük ilyen, a szerzés első éveire rátelepedő bizonytalanság, arról sok pletyka szól már évek óta: külföldi mélygarázsokban bújtatott luxusautókról, a világ túlfelére rejtett bankbetétekről, titokban, jó messzire szervezett luxusnyaralásokról. De most, úgy látszik, valami megváltozott, mintha már nem lenne mire szerénynek lenniük. És ez nem csak abból tűnik ki, ahogy Mészáros Lőrinc belejachtozott a képünkbe a közeli Adrián, de arról a fotóról is lerí, ami a bahreini olajminiszter irodájában készült. Úgy ülnek ott, Orbán Ráhel és a férje, mintha ez természetes lenne, magától értetődő, és látszik rajtuk az is, ők se először csinálják (Csak mellékesen: ha Orbán Ráhelt a miniszterelnök feleségének hitték a bahreini miniszter sajtósai, vajon kinek gondolták Tiborcz Istvánt?) Nincs is már abban a mosolyban semmi feszengés, semmiféle látható jele annak, hogy tisztában vannak vele, mennyire vállalhatatlanul és tűrhetetlenül kínos ez az egész. Pedig ha kivételesen elhisszük nekik, hogy igazat beszélnek, ha elfogadjuk, hogy ez csak magánkiruccanás volt a népszerű turistacélpontnak aligha nevezhető Bahreinbe – ahol e cikk írásakor 41 fok volt éppen, a hőérzet meg 49 –, még akkor is lett volna lehetőségük megelőzni ezt a visszataszító jelenetet. Hiszen egy mégoly túlbuzgó tiszteletbeli konzul se tud berángatni egy miniszterelnöki lánygyermeket akarata ellenére egyetlen miniszteri irodába se, ugye? És ők, Ráhel és István, az elmúlt egy évben tényleg egyszer sem néztek utána, lett-e hír abból az udvariassági látogatásukból, vagy ha olvasták a honlapra kitett közleményt, csak most esett le nekik, hogy nem is olaj- és gázügyletekről, hanem csokiról és gyöngyhalászatról tárgyaltak a miniszterrel? És ha már: vajon miért éppen az olajminiszternél tették tiszteletüket, van annak az országnak csoki és igazgyöngy ügyében illetékes turisztikai minisztere is, olyasmi, mint Ráhel lett mostanság idehaza.
Minek utána a kormány szerint nincs itt semmi látnivaló, ezért ezekre a kérdésekre sincs válasz, csak a meggyőződésbe hajló erős gyanú, hogy a miniszterelnök rokonai, barátai és üzletfelei szintet léptek: már hiszik is, hogy ez itt mind az övék, személyes tulajdonuk az ország. A dubajozás mintájára nevezhetjük ezt a jelenséget mostantól bahreinezésnek. Az elbahreinezett országban a kegyeltek élvezhetik már a luxust, a rokonság üzérkedhet a befolyással, nyilvánosan és látványosan épülhet immár nem csak az oligarchikus háttérvilág, de a dinasztia is. Úgy, ahogy az egy rendes keleti autokráciához illik, annak minden kellékével, strómanokkal és trónörökössel együtt. Végül is tehetik, mivel nem kergeti őket senki vasvillával emiatt, és az össznépi rezignált belenyugvás alapján hihetik, hogy mindez így marad örökké, hogy ezt már nem veszi el tőlük senki, hogy sose jön az elszámoltatás pillanata. És így már nem csak velünk, de rajtunk is lehet szórakozni felhőtlenül.
Hát csoda, hogy már élvezik is?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
