Gál J. Zoltán: Buktatásból elégtelen

A közvélemény-kutató intézetek közzétették idei első adataikat a pártok támogatottságáról, s ezek a számok első ránézésre cáfolják ennek az írásnak az első mondatát és megerősítik a másodikat. Mindenki a Fidesz jelentősnek mondható előnyét, az MSZP kismértékű erősödését, a Jobbik és – már aki méri – az Együtt 2014 gyengülését, az (akkor még ketté nem szakadt) LMP parlamenti küszöb környéki egyensúlyozását és a DK-nak eme bejutási küszöb alá szorulását mérte. De legtöbben továbbra is a bizonytalanok vannak, azok, akik ilyen-olyan okból pártot választani nem tudnak, vagy nem akarnak. Az írás első mondatának igazsága náluk keresendő.

A választás előtti utolsó év első hónapjában sok szempontból tisztul a kép. Ami a Fideszt illeti: a miniszterelnöki e heti brüsszeli útja, az IMF-ről mondott mondatai, valamint az Alkotmánybíróság ellen készülő kegyelemdöfés mind arra utalnak, hogy az a sokat emlegetett konszolidáció az ő fejében nem eddig követett politikájának felülvizsgálatát, hanem az (újra)választási stratégiáját fenyegető vitás ügyek lezárását jelenti. Ehhez először is ki kell békülni az EU-val, s mivel az Európai Bizottságnak legkisebb gondja is nagyobb éppen a „magyar ügynél”, némi simulékonysággal előcsalogatható pár kedves szó az uniós vezetőkből – megtörtént. Az IMF-et haza kell zavarni megint, hogy minden külső kontroll alól kibújhasson a magyar gazdaságpolitika – folyamatban. És meg kell akadályozni, hogy az Alkotmánybíróság még egyszer keresztbe tegyen például a választási rendszer önérdekű átalakításának – előkészítés alatt. Orbán érdeke tehát, hogy 2014-ig maradjon minden úgy, ahogy most van. Amíg az ellenzék erői szétaprózottak, addig a 2010-hez képest megfeleződött Fidesz-tábor is elegendő a választási sikerhez. Mivel a megmaradt Fidesz-hívők mára inkább hasonlítanak egy szekta tagjaihoz, semmint politikai értékközösséghez, ezért egyben tartásukhoz a szimbolikus politizálás eszközei éppen elegendőek. A felmérések szerint mintegy félmillió olyan szavazó akad még, akik az eddigi választásokon már többször szavaztak a Fideszre, de most a bizonytalanok között tanyáznak. Az év eleji nyilatkozatok egyértelművé teszik, hogy őket kizárólag a szociális demagógiai eszközeivel kívánja visszahódítani a kormánytöbbség. Így aztán Magyarország elvesztegetett évtizedéhez nyugodtan hozzá lehet adni még egy évet. Ha nem többet.

Hogy többet-e, az persze a demokratikus ellenzéken múlik, ami őket illeti, januárra végképp tisztult a kép, feltéve, hogy vagyunk oly balgák és hiszünk a szlogeneknek. Adva van ugye az MSZP, amely azt hirdeti: „szövetség a változásért”, az Együtt 2014-nek a léte is az ellenzéki együttműködésen nyugszik, a DK is azt hirdeti magáról, hogy ők „az összefogás pártja, és ehhez a kompániához látszik most csatlakozni az LMP-ből kivált Párbeszéd Magyarországért Platform. Vagyis a szövetségpártiak, az együttműködők, az összefogók és a párbeszédesek sem szövetségre, sem együttműködésre, sem összefogásra, de igazából párbeszédre sem nagyon voltak képesek eddig. Pedig ők így együtt – aligha tévedünk, ha az LMP bázisának nagyobb részét is ide számítjuk – a friss kutatások szerint is legalább annyian, ha nem többen vannak, mint a fideszesek. Ez a tény azonban önmagában nem bizonyítja ennek az írásnak az első mondatát. Viszont az, hogy az esetleges ellenzéki együttműködés potenciálisan közel kétmillió szavazó megszólítására lenne alkalmas, nos az már elég bizonyíték. Jelenleg úgy áll, hogy mintegy 2,5 millió bizonytalan szavazónak körülbelül a kétharmada tervezi, hogy elmegy választani 2014-ben. Az ő körükben a Fidesz a leginkább elutasított párt, majd 90 százalékuk szerint rossz irányba mennek a dolgok ebben az országban és közel kétharmaduk már most biztos abban, hogy kormányváltást szeretne (az Ipsos felmérése szerint). A képhez persze hozzá tartozik az is, hogy az ellenzék teljesítményével legalább annyira elégedetlenek, mint a kormányéval, megszólításukra – látható a számokból – mégis az ellenzéknek van esélye. Hogy külön-külön nem megy, annak felismerése már megfogant a szereplőkben, mi másért folyna ez a meglehetősen bugyuta verseny a „ki akarja jobban az ellenzéki együttműködést” kitüntető címért. És mintha kapizsgálnák azt is, hogy az ellenzéki összefogás nem pusztán a Fidesz választójogi rendszere által teremtett kényszer, hanem szavazói igény is.

Az akarás hangoztatása azonban már édeskevés, minden ellenzéki pártnak stratégiaváltási szükségletet állított elő ez a januári politikai pillanatfelvétel. Az MSZP-nek azért, mert bár ügyes taktikai húzásnak tűnt elsőként leülni az együttműködés asztalához és odahívni boldog-boldogtalant, csakhogy ettől az asztaltól felállni már aligha tudnak, viszont a listás helyre ácsingózó, szabad szemmel alig látható jelenléte egyre kínosabbnak hat. Az Együttnek váltania kell, és nem az LMP szétesése, hanem éppen az MSZP kiváró, a valódi politikai párbeszéd megkezdését elodázó taktikázása miatt. És váltania kell a DK-nak, mert beszorulni látszik a parlamenti küszöb alá, és persze az „ellenpének” is, mert nekik a kilépésük értelmét kell sürgősen bizonyítaniuk. A helyzetből három állítás kimondása nélkül aligha van kiút. Egy: az ellenzéki együttműködésnek szervezeti értelemben az MSZP a vezető ereje, egész egyszerűen azért, mert szervezeti ereje senki másnak nincs. Kettő: az együttműködésbe azok részvétele indokolt, akik a saját családtagjaikon kívül is képesek szavazók megszólítására. Három: vezetőt kell választani, és ez vagy Bajnai Gordon, vagy Mesterházy Attila, vagy egy olyan ismeretlen politikai csillag lesz, akit Bajnai és Mesterházy közösen talál meg és ken fel a szerepre. A lényeg, hogy legyen egyértelmű vezetője ennek az oldalnak, akinek van ereje összerendezi e jelenleg keszekusza sorokat.

Januárra megbukott hát az Orbán-rezsim. De a kérdés maradt: lesz, aki meg is buktatja?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!