Je suis Charlie – a szolidaritás és az együttérzés megszámlálhatatlan megnyilvánulása a felületes szemlélő számára a nyugati civilizáció egységének illúzióját kelti. Mintha mindenki Charlie lenne.
Mikor ez a lap nyomdába megy, úgy tűnik – csak remélni lehet, hogy nem átmenetileg –, felszámolták a Franciaországot és egész Európát napokig sokkoló terroristaveszélyt. A kommandós akciókat élő egyenesben adta minden valamirevaló tévéadó, én az egyik ilyennek YouTube-csatornáján figyeltem az eseményeket, ott pedig kommentelni is lehet a látottakat. Sokadmagammal lehettem a monitor előtt a történésekre várva, mert ömlöttek a bejegyzések, tucatnyi nyelven, Európa minden országából. Jó részüket nem értettem, persze, de amit igen, azokból sem egység, sem civilizáció nem rajzolódott ki. A megrendülés sok-sok mondata mellett minden nagyobb európai nyelven bugyogott a gyűlöletbeszéd az iszlámról, mint olyanról, a muszlimokról, úgy általában és a bevándorlókról. Mindegyikről. Akik ilyeneket írtak, hozzátették: ők is Charlie-k. De nem azok.
A Charlie Hebdo újságírói elleni gyilkos támadás a felvilágosodás hazájában történt, ott, ahol pillanatnyilag a legerősebb politikai erő az iszlám- és bevándorlóellenes szélsőjobb. A szomszédos Németországban a gyilkosság előtti napokban egymást érték az iszlámellenes és a muszlimokkal szolidáris tüntetések, tegyük hozzá, utóbbiakon sokkal többen voltak, ettől még Európa legerősebb országában is erősödnek a bevándorlóellenes politikai hangok és pártok. Nagy-Britanniában Cameron miniszterelnök azon munkálkodik, hogy bevándorlásellenes retorikával és politikával fogja ki a szelet az egyre izmosodó idegen- és EU-ellenes jobboldali riválisa vitorlájából. Hozhatnék holland, de akár svéd példákat is. És igen, fájdalom, de ebbe a sorba illeszkedik az is, amikor a magyar miniszterelnök együttérzést sugalló mondatai után sietve jegyzi meg, hogy ő meg akarja védeni Magyarországot a bevándorlóktól. Még ha ők speciel nem nagyon akarnak idejönni, akkor is. Aligha tévedek nagyot, ha feltételezem: ennek a hipokrita kiszólásnak is van némi köze a Jobbik erősödéséhez. Ahhoz a Jobbikéhoz, amelynek vezetői néhány éve még az iszlámot éltették a globalizációval szemben, most viszont a párizsi gyilkosságokról a magyarországi halálbüntetés visszaállítása és az idegenek kitiltása jut eszükbe. És emiatt őket nem megvetés sújtja, hanem a Fidesz frakcióvezetője kérésükre összehív valamiféle megbeszélést, ahol a frakcióvezetők dumcsizhatnak egy jót a terrorveszélyről, ha már úgyis országvédelmi akcióterven tüsténkednek, jól jön az a vágókép a híradókban.
A párizsi gyilkosok – és felbujtóik – célja nem pusztán az ölés, a szólás- és sajtószabadság elleni merénylet lehetett, hanem tudatosan, vagy tudat alatt, de az európai társadalmakat szabdaló árkok mélyítése is. Pont azt akarják, mint a velük szóban keménykedő politikai erők: „mi”-re és „ők”-re osztani a nyugati társadalmakat. A dzsihadisták „haszna” ebből világos: bár az európai muszlimok 99 százaléka elutasítja nézeteiket és az erőszakot, ha úgy érzik, hogy hitük, kultúrájuk, életmódjuk miatt a többségi társadalom és annak politikai pártjai részéről fenyegetettség éri őket, akkor fogékonyabbak lesznek a politikai iszlám háborúba hívó szavára. Azok tehát, akik Európában most egyenlőségjelet tesznek az iszlám vallás és a terrorizmus közé, akik ostoba, leegyszerűsítő válaszokat adnak a létező kulturális különbségekre és együttélési problémákra, azok segítik leginkább a pusztító radikalizmus terjedését.
A tény, hogy van összefüggés az európai szélsőséges politikai erők megerősödése és a muszlim lakosság egy – kis – részében fokozódó düh és kiábrándultság között, még nem magyarázza, végképp nem menti az öldöklést, és nem teszi mellékessé azt sem, hogy a kirekesztettségtől fenyegetett csoportok közül a muszlim közösség radikálisai azok, akik időről időre gyilkos erőszakra ragadtatják magukat. De ha ezekben az indulatvezérelt politikai megnyilvánulásokkal (is) megosztott társadalmakban „mi” azt akarjuk, hogy „ők” tartsák be a „mi” normáinkat, eszményeinket, játékszabályainkat, akkor „nekünk” ezeket a normákat és szabályokat teljes egészében kell kiterjesztenünk „rájuk”. Ennek pedig egyetlen módja, hogy „mi” egyenrangú állampolgároknak tekintjük „őket”. Hogy ezt eddig elrontotta Európa? Hogy ezt mostantól másként kell csinálni? Igaz. Ezért lehet is, kell is vitatkozni mindennek a politikai gyakorlatáról, de a lemészárolt újságírókra, a kivégzett muszlim hitű rendőrre, minden meggyilkolt áldozatra való emlékezésből nem más, csakis a minálunk éppen új szövegkörnyezetbe helyezett liberális demokrácia értékeinek erősítése következhet, és semmiképpen azok tagadása.
Nem mindenki Charlie. Charlie-nak lenni kihívás.
---------------------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
