„Leültem a számítógép elé, és összeállítottam a csapatot.”
Még a portugál meccs előtt mesélte el Dárdai Pál, hogyan kezdődött az, ami per pillanat össznépi őrületnél, a kánikulában átizzadt mackónadrágoknál, nagy mennyiségben fogyó arcfestékeknél, valamint Ronaldo hisztijénél tart: a magyar fociválogatott tündöklése. Dárdai idézett mondatából kiderül, hogy edzőnek lenni mégiscsak egy szakma, és nem is pont olyan, mint ahogy azt a magamfajta laikus, de tartok tőle, velem együtt a magyar futballelit, edzőstül, szakvezetésestül eddig elképzelte. A játékosmúltnál fontosabb a (játék)intelligencia, a stratégiai menedzsment, a technológiai újítások használata, az ezt lehetővé tevő folyamatos innováció.
A csapat statisztikák, számok és mutatók, vérképvizsgálatok, ki tudja még, miféle tudós fortélyok alapján áll össze, erre épül a pontosan kiszámított edzésmunka, egyéni felkészítés, a folyamatos elemzésen alapuló tervezés. Ösztönöknek, zsigereknek, szimpátiáknak itt alig van szerepe, legfeljebb az irányításhoz szükséges személyes adottságoknak, úgymint belső integritás, tekintély, az empátia és a szigor elegye. Ennyi kell csak – csak? –, hogy széles körben felvetődjön, nem lehetne-e, hogy a válogatott mellett elvállalná az ország irányítását is Storck kapitány, vagy ha ő nem is, hát Dárdai, de legalább valaki, akinek legfőbb ismérve: semmiképpen se legyen itthon.
Igaz is, amiről mifelénk hosszas történetfilozófiai munkák szoktak születni, azt Bernd Storck néhány mondattal megoldotta. Hagyjuk már a múltat – mondta, és mintha nem (csak) a futballról beszélne. Ez a minden porcikájában fegyelmezett német fejtegeti nekünk, mert magunktól, úgy látszik, nem tudjuk, hogy amíg mi egykor volt dicsőségünkön merengünk, addig lassan, de biztosan halad el mellettünk a világ. Az állandó múltba révedés túlzott és egészségtelen tekintélytiszteletet szül, ami az idejétmúlt tudást teszi megkérdőjelezhetetlenné és megöl minden újító szándékot.
Emiatt nem vesszük észre a tehetséget, még ha itt szalad a szemünk előtt a középpályán, akkor se. Letűnt idők sikereiből ácsolunk mércét a mának, aztán csodálkozunk, ha megugorni képtelen vagyunk, de miután önbizalmunk töretlen, hát ráfogjuk a körülményekre. Jó, Storck ezt nem így mondta, de amikor arról beszél, hogy sokkal nyitottabbnak kellene lennünk, hogy gyakrabban kellene megkérdeznünk másokat, és hogy mikor ő segítséget ajánlott a magyar edzőknek, azok köszönték, nem kérték, mondván, már mindent tudnak, nos, akkor ez, a futball kontextusából kiemelve, mégiscsak ide vezet minket: bele a magyar posványba.
Ha Storck, érthető okból, miniszterelnök nem is akar lenni, pár edzést tarthatna azért politikusoknak, rájuk férne, az ellenzékre leginkább. Nagy beszédek ott sem kellenek, csak néhány, elvben tudott, gyakorlatban alig használt igazság kimondása. Például az, hogy a mérkőzés a lefújásig tart, a szünetben a második félidőre kell felkészülni, nem a négy év múlva esedékes meccsre. Különben a kudarc garantált. Ha már vereség: az is benne van a játékban, de lehet szépen is, csak épp meg kell hozzá halni a pályán, hogy a közönség lássa, rátették az életüket erre. Ja, igen, a közönség: a tagadás az elkötelezetteket vonzza csak, a valódi tömeg a pozitív élmény hatására áll be mögéjük. És nem arra kell várni, hogy egyszer majd megszületik a magyar Messi, mert lehet csapatként is erősnek lenni, ha mindenki azt teszi, ami a dolga, és amihez konyít valamit. A vezéregyéniség pedig tán itt is van valahol a szemünk előtt, csak hagyni kell kibontakoznia, a többieknek passzolniuk kell neki, nem pedig felrúgni az első adandó alkalommal.
A másik tábornak persze ilyesfajta felkészítésre nincs szüksége, megvan nekik a saját kapitányuk, Orbán Viktornál pedig foci dolgában úgysem lehet okosabbnak lenni, ért ő mindenhez. Mindenhez is. Várjuk már, hogyan farag majd a válogatott sikeréből politikai tőkét, visszaigazolását az államilag közpénzelt fociőrületének, mikor mondja újra, hogy „na, ugye”. Tegyük hozzá, eddig szokatlan visszafogottságot tanúsít, úgy látszik, nincs még itt a momentum. Hallgatva azonban Storckot és Dárdait, de még inkább: elnézve az utcákat elárasztó örömittas tömegeket, azt hiszem, nem is lesz olyan egyszerű dolga Orbánnak a triumfálással. Ez a válogatott ugyanis tényleg összehozta az országot, liberális filozófust láttam agyonvarrt fociultrát csókolgatni a Nagykörúton, eszébe sincs senkinek összeveszni bevándorlásról, elmúltnyolcévről, de még stadionépítésről se, amikor együtt éneklik az ordítástól rekedten az indulóvá lett béna popdalt.
Mindez pedig épp az ellentéte az orbáni politizálás leglényegének: az állandó megosztásnak, a bűnbak- és ellenséggyártásnak, a valós teljesítménytől teljesen független önértékelésnek. Ha ez az ország elkezdene ragaszkodni a most megélt közösségi élményeihez, hamar rájönne, hogy ehhez annak a mentalitásnak a meghaladása kell, amire építve a politikát adagolják neki évek óta már. Vagyis új csapatot kell összeállítani. Ez ügyben per pillanat annyit tudunk, hogy Orbán Viktor nem szokott számítógépet használni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
