Ha harc, hát legyen harc. De akkor legyen is!
Köszönettel tartozunk Orbán Viktornak, hogy háztáji verőlegényét, a nemzet, lázárjánosi értelemben érzékeny birkózóját uszította rá a civil szervezetekre. Németh Szilárd hadrendbe állításával ugyanis nem csak az derült ki, hogy van a magyar politika porondján még Kósa Lajosnál is otrombább bunkó, de Németh alelnök végtelenül egyszerű intellektusának és bántóan szegényes szókincsének hála, lezárhatjuk az évek óta tartó definíciós vitát. Hogy akkor ez most egy maffiaállam, illiberális demokrácia, félig autokrácia vagy tán egészen az. Nem kell többé jogászkodni, nyelvészkedni, politológuskodni. Ahol törvényesen működő civil szervezeteket politikai akaratból, állami eszközökkel ki lehet „takarítani” – copyright by Németh Szilárd –, azt a helyet diktatúrának hívja a magyar. Mindig is így nevezte, ha politikusok így beszéltek és így cselekedtek, ahogy Németh Szilárd, és ahogyan ez a kormány teszi most. Ez a neve az olyan országnak, ahol megvonják a szólás lehetőségét azoktól, akik kritizálják a hatalmat, a mindenkori hatalmat. Ahol betiltják, üldözik, megfigyelik, vegzálják azokat, akik a kormányt ellenőrizni és nem szolgálni akarják, az a diktatúra. Ahol a korrupció feltárását, az átláthatóság követelését, a jogegyenlőség védelmét, az emberi és polgári jogok érvényesítését titkosszolgálati eszközökkel üldözik, az a diktatúra. Ahol a politikát a pártok világára szűkítik, és a szélesebb értelemben vett közéletben csak az egyetértés joga adatik meg, az a diktatúra. Az volt Rákosi idején, az volt Kádár idején, és ez van most, Orbán Viktor idejében is. Nyilván legyintenek most sokan, hogy ők ezt már mióta tudják. Lehet. De most alighanem utoljára van módjuk nekik is megfontolni a választ a kérdésre: mit kezdjünk ezzel a tudással?
A helyzet fekete-fehér lett, nem kell bíbelődni árnyalatokkal. Úgy áll, hogy aki nincs ellenük, az velük van. Aki nem háborog, nem tiltakozik, nem szól, nem tesz a magyarországi civil szervezetek letarolása ellen, az ennek a diktatúrának támogatója. Nincs már helye a középen állásnak, vége van az egyrészt-másrészt helyzeteknek. Vagy itt, vagy ott. El lehet dönteni, és tulajdonképpen ma már nem is lehet nem eldönteni.
Eltérő, persze, még eltérő a felelősség, és nagyon különböznek a lehetőségek is ebben a döntésben. Dolguk mindenki más előtt az ellenzéki pártoknak van, elvárni ezt csak a demokratikus ellenzéki pártoktól tudom. Ha ők azt gondolják, hogy ebben a helyzetben a jól bevált közleménypolitizálással elintézhetik a felelősségüket, ha egy-két kimunkált nyilatkozattal, néhány ütős Facebook-poszttal, netán petíciók aláírásával letudják a dolgukat, akkor ők nincsenek ellenük, és akkor velük vannak. Akkor azt a status quót szolgálják, ami Orbán Viktor legfőbb szövetségese, benne az ellenzék és – fájdalom – ellenzéki sajtó ma létező állapotával. Ennek a helyzetnek az el nem fogadása azt feltételezi, hogy az ellenzéki pártok megteremtik a kiállás, a tiltakozás lehetőségét mindenki más számára is. Hogy hogyan, az ügyben nem is kell nagyon messzire tekinteniük. Elég Lengyelországig. Ahol a jogállam, a sajtószabadság védelmében ellenzéki politikusok akadályozzák az ott is kiépülőfélben lévő diktatúra mindennapi működését. És ahol minden hétvégen százezrek vannak az utcán ugyanezen elvek, értékek védelmében, hónapok óta már. Mert a kettő összefügg, és a sorrend is ez: előbb vannak a bátor politikusok, és csak utánuk jöhetnek a százezrek. Ha nem látja a tömeg, hogy a politikusai kockáztatnak, hogy ráteszik az életüket, egzisztenciájukat, biztonságukat akár, akkor nem fog kockáztatni senki sem. Helyettük sem, és nélkülük sem. Mert úgy van az, ahogy Radnóti Sándor mondta a minap: egy önkényuralomban nem lehet győzni, az ellenzék létének pedig az az értelme, hogy engesztelhetetlen kritikát gyakoroljon, öncsalás nélkül.
Orbán Viktor persze jól látja, hogy totális hatalomgyakorlása útjában ma inkább vannak a civil szervezetek, mint akár a parlamenti ellenzék (tisztelet a kivételnek). Ez utóbbinak – nagyobb részének – szépen kialakított helye van a NER-ben. A civilek azonban kilógnak belőle. Ha Orbán Viktornak a ma létező politikaintézményi világ által meghatározott status quo a legfőbb szövetségese, akkor valódi ellenfeleit sem a pártosság keretei között kell keresni. Mert egy korrupt kormánynak az átláthatóság az igazi ellenfele. Egy jogtipró kormánynak a jogvédelem. Egy hazug kormánynak a tények. És igen, ezekben az ügyekben a civilek hatékonyabbnak mutatkoztak a létező ellenzéknél. Így volt ez korábban is, amikor még a Fidesz volt az ellenzék, nem véletlenül hivatkoztak a ma eltakarításra ítélt szervezetekre akkor. Jól is van ez így, a civileknek a mindenkori hatalom ellenőrzése, kritizálása a dolguk, és ez a helyzet elvi alapon is megakadályozza, hogy ők politikai aktorokká váljanak. Eddig így volt. De ez a helyzet mostantól megváltozott. Berángatják őket a politika színpadára, hogy ott politikai eszközökkel tiporják el őket. Ez ellen pedig nem lehet máshogy, csakis politikai eszközökkel küzdeni. Tiszteletre méltó az a bátorság, amiről az első támadások után nyilatkozataikban tanúbizonyságot tettek. Tiszteletre méltó, de a nyilatkozat már a részükről is kevés. Félre kell tenni az eddig mégoly komoly indokkal is gyakorolt fenntartásokat, a finnyáskodást, és ha a politika színpadán találják most magukat, akkor ott politizálniuk muszáj. Ehhez pedig politikai szövetségeket is kell kötni. Hogy maradjon lehetőségük őket is kritizálni, számon kérni, ellenőrizni. Egyszer. Majd.
Addig harc lesz, csúnya és véres, erről a csatatérre már kivonult rezsimkatonák gondoskodni fognak. Ez látszik most az utolsó lehetőségnek, jó időre az utolsónak, hogy kiderüljön, milyen az, ha vannak bátor és kemény ellenfelek is velük szemben.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
