„Vajon lehet-e forradalmat csinálni meccsnapon?”
Umberto Eco teljesen jogos felvetésében szinte minden benne van, amit foci és politika viszonyáról a világnak ezen a felén tudni érdemes. Talán csak Esterházy Péter kiegészítése illene még ide: „a futball durva játék, és nem azért, mert rugdosnak, és az fáj, hanem, mert csak a győztesnek van igaza”. Most tehát, hogy győztünk az osztrákok ellen, annyi év után végre, méghozzá szépen is, okosan is, nem megúszhatóan kerül elő a kérdés: akkor most kinek is van igaza?
Mély fájdalommal tudatom, hogy bizony Orbán Viktornak van igaza. Vagyis inkább így pontos: van neki igazsága. És ezt be-/elismerni azoknak elsődleges érdeke, akik a kognitív disszonancia szorongásos tüneteit mutatják, amikor Stieber emelését az eszetlen stadionépítésekkel és a korrupt fociügyi közpénzszórással vetik össze, vagy Szalai pöccintéséről eszünkbe jut Rogán Antal bordeaux-i homárlevese. A magyar siker megélésének felhőtlen örömét befolyásoló gyomortáji rossz érzés kezelésére ugyanis két cáfolhatatlan állítás tudomásulvétele alkalmas. Azoké, amiben bár Orbánnak igaza van, pőre tényszerűségükben még sincs közük a stadionépítésekhez és az azoktól nem teljesen független homárlevesekhez se. Ismét rádöbbentenek viszont, hogy Orbán jobban ismeri ezt az országot, mint ellenfelei, tudja és érti mindazt, amit képtelennek látszanak felfogni a vele átellenes politikai oldalon. Hogy tudniillik Magyarország nincs foci nélkül, és hogy a foci az politikai is, az volt, és az is marad.
Az első állítás bizonyítására saját önképem rövid lefolyású átalakulását hoznám példának: a focihoz dávidibolyai értelemben nem értő emberként kapom magam azon, amint szegény gyerekkel üvöltözöm, hogy ugyan húzzon már el a tévé elől, de gyorsan. Ha ez nem lenne elég, nézegethetünk képeket a dugig telt Szabadság térről, amit most másfajta focidrukkerek töltenek meg, mint 2006-ban, vagy szolgáljanak bizonyságul minden kétkedőnek a mámorban úszó tömeg által leállított körúti villamosok. Régóta szunnyadó örömigény szabadult itt fel, és a most utat törő nemzeti büszkeség etnicista alapú megközelítése, továbbá a futball mint a globalizáció ellenére megmaradt törzsi identitás elemzése helyett arra hívnám fel a figyelmet, hogy egy nagyobb szabadtéri kivetítő előtt többen ülnek mostanság, mint ahányan megépítése óta ellátogattak a felcsúti arénába. És azt sem gondolom, hogy más eredményt hozna az Ausztria elleni meccs lefújása után végzett közvélemény-kutatás arról, hogy stadionokra vagy inkább az egészségügyre kell-e költeni a közpénzt. Ha már itt tartunk, mindenkori ellenzéki politikus számára fontos tanulsága a kedd estének, hogy valaminek az igenlése sokkal több embert képes utcára vinni, mint a puszta tagadás. Szóval, szurkolni nem kell félnetek, jó lesz, még ha majd Orbán Viktor megpróbál triumfálni, akkor is.
Mert persze meg fogja próbálni, miért is ne tenné egy országban, ahol a futball államügy, az volt mindig is, kisebbrendűségi komplexustól sújtott rezsimek állandó politikai eszköze. Tudta és használta ezt Rákosi, szintúgy érezte Kádár, még ha a katatóniáig nem is fokozta, mint Orbán. Nem is véletlen, hogy abban a században a magyar foci kétszer jutott el a csúcsra, egyszer a harmincas évek második felében, aztán ’50 és ’56 között, amikor a sport úgy általában, de a futball különösképpen hozzájárult a vérzivataros idők diktatórikus rezsimjeinek önigazolásához. Az osztrák győzelmet eme történelmi kontextusba helyezve, gondolhatnánk, hogy focizni mi csak diktatúrában tudunk, mert a sikerhez kellenek a politika által biztosított erőforrások. Ám több jel utal arra, hogy a régóta áhított siker most nem a focira rátelepedő politika miatt, hanem annak ellenére született.
Mert amíg a közpénzből kistafírozott, mindenféle rendű-rangú politikusok által vezetett magyar klubcsapatok látótávolságon kívülről szemlélik az európai futball eseményeit, addig a magyar válogatottban sikerült megvalósítani minden sikerek előfeltételét, a profizmust. És most nem is elsősorban a díszpáholyokban szotyizó magyar oligarcháktól mentes külföldi környezetben felkészült játékosokra gondolok, hanem a válogatottban a tudatos építkezést, a tervszerű menedzsmentet megvalósítani képes két kapitányra, Dárdaira és Storckra. Minden, amit ők tettek/tesznek pont ellentéte a focit (is) körülvevő, és az orbáni politika által csúcsra járatott magyar mutyista, uram-bátyám hagyományoknak. Ehhez a keddi 2-0-hoz vezető út azzal kezdődött, hogy ők a magyar válogatottat kiemelték a magyar labdarúgás, és tegyük hozzá: a magyar közállapotok posványos, teljesítményhiányos világából.
A politika által tőlünk ellopott magyar focit tehát ez a válogatott, ezzel a kapitánnyal, ezzel a teljesítménnyel épp most adja vissza nekünk. Mindezt persze még az izlandi mérkőzés előtt írom, történhet itt még sok minden, de az eddigi sikereket, aki akarja, nyugodtan láthatja a fennálló viszonyok tagadásának is, hátha így könnyebben megy a szurkolás. Mert ha a „hajrá, Magyarország, hajrá, magyarok” nem politikai beszédek zárómondata csupán, hanem a valós teljesítmény előtt tisztelgő, ezt a sokféleképpen széjjelszakított országot legalább pillanatokra összehozni képes közösségi élmény, akkor az már egyfajta forradalom. És pont meccsnapon.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
