Történt, hogy a magyar államtitkár afféle tapasztalatcserére hívta angol kollégáját, mutatná már meg, hogyan csinálják a kormányzást ott, Nyugaton. Eljött egy hétre Budapestre a brit miniszterelnök közvetlen munkatársa, magas beosztású ember a nevezetes 10-es szám alól. Amúgy törékeny asszony, meg nem mondaná róla senki, hogy az, aki. Vitte őt a magyar államtitkár mindenhova magával egy héten át, találkozókra, megbeszélésekre, csak keményen, őszintén mondja el a véleményét, ezt kérte tőle, gondolta, hátha így ragad rá is valami abból a westminsteri miliőből.
Ültek így együtt egy reggeli értekezleten, ahol is azt vitatták éppen fontosságuk teljes vértezetében a magyar kormánytisztviselők, hogyan reagáljanak az aktuális napi ellenzéki sajtótájékoztatóra, minek keretében azt követeli a kormánytól a kihívója, hogy költsön sokkal többet az egészségügyre a költségvetésből. Fogalmazták épp a válaszmondatokat nagy műgonddal, mikor az angol hölgy közbeszólt, és annyit mondott csak, hogy nem kell ezzel foglalkozni. Hogy képzeli, reakció nélkül maradjon az ellenzéki követelés? – hördültek fel a magyar állami üzenetgyárosok. Hát persze, mondta ő, hiszen ha az ellenzék több pénzt követel, akkor a sajtó megkérdezi, hogy mégis miből. Megszólalnak aztán a szakértők, akik kiszámolják majd, hogy többet csak akkor lehet költeni, ha valami másra kevesebb jut, vagy akkor, ha emelkednek az adók. És akkor az ellenzék magyarázkodásba kezd, hogy mire költene kevesebbet vagy mennyivel emelné az adókat, na, akkor kell majd beszállni a vitába a kormánynak. Így megy ez, nem? – kérdezte, és a magyarok csak néztek rá bambán, hogy honnan jött ez a kis buta, fogalma sincs a magyar politikai kultúra finomságairól. Azt se tudja, hol élünk.
Hogy így esett, azt onnan tudom, hogy én voltam az a magyar államtitkár még előző életemben, következésképp az ellenzék szerepét a Fidesz játszotta akkor. De ez valójában teljesen mellékes, mert a történet nem rólam szól, a Fideszről is csak részben, hanem szándékaim szerint azt példázza, miért roppan bele a ma ismert európai politikai modell a görög válság kezelésébe.
Az európai politikai modell azon a vélelmen alapszik, hogy a demokratikus intézményeket demokratikus politikusok felelősséggel irányítják, komoly emberek, nyilván ezért választják meg őket a polgáraik. A Helmuth Kohlok, Mitterand-ok, Thatcherök Európája kaliberekre lett szabva. Most meg ott tartunk, hogy az egyik legnevesebb olasz lap, amikor is színes ábrán mutatta be, hogy az eurózóna tagjai közül ki támogatná a görögök kilépését, s ki nem, négy miniszterelnök nevét nem találta el, továbbá összekeverte Lettországot Litvániával. Pedig ott sem hülyék dolgoznak, csak lehet, felesleges is megjegyezni a főasztal körül ülők jó részének nevét. Minek erre a kis időre?
Ez az EU jelen állapotában sok mindenre nincs felkészülve. Nincs például Cipraszra, aki úgy megy el pénzt kérni a német pénzügyminisztertől, hogy előtte teleplakátolta az arcképével Athént, hogy asszongya: öt éve szívja a vérünket. Csoda, hogy kissé feszült a hangulat a teremben? És nincs felkészülve Orbánra sem, aki az EU pénzéből építi le az európai eszményeket és épp most plakátolja ki, hogy milyen sikeres a gazdaságpolitikája statisztikailag, amit szinte teljes egészében a német autógyárak ide telepített, de nem itt hasznosuló termelésének köszönhet.
Az európai politikai modell válságkezelési kudarcainak egyik oka az eltérő politikai kultúrák összeegyeztethetetlenségéből (is) fakad. Adott volt ez persze mindig is, csak előbb a gazdasági konjunktúra, aztán a csatlakozási eufória, no meg a csatlakozás után az elmaradottabbakhoz áramló sok-sok pénz elfedte ezt. Most, hogy oda a konjunktúra, elmúlt az eufória és a pénz is fogyóban, láthatóvá váltak a törésvonalak, amelyek valójában a történelmi régiókat rajzolják körbe. Van ugyebár a bizonyos Nyugat, amit Bibó István oly találón írt le a mozgás metaforájával, benne évszázadok alatt érlelt politikai kultúra. És vele szemben a másik, a mozdulatlan Európa, annak is két fele, a diktatúrától néhány évtizeddel korábban szabadult mediterrán világ, spanyolok, portugálok, görögök a maguk rég letűnt nagyságától megátkozott reflexeikkel, és vagyunk mi, magyarok, szlovákok, románok, bolgárok, lengyelek, horvátok a bizalmatlanságunkra, keleties ösztöneikre épülő társadalmi karakterjegyeinkkel. Ez a puzzle, még ha három darabból áll csak, nem akar összeállni, az istennek se.
Hogy hogyan tovább, arról csak most kezdődik a gondolkodás, az iránya azonban világos: nem az uniót kell a kifelé oldalazók képére formálni, hanem úgy kell átalakítani a rendszert, hogy lehessen választani. Vagy belül, vagy kívül. Vagy föláldozni a szuverenitás további elemeit egy valóban egységes Európa javára, vagy megpróbálni boldogulni máshogy.
Jó lesz ez nekünk, majd meglátják, megtanulhatjuk végre, hogyan csinálják a kormányzárt, ott, Nyugaton.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
