Tűrhetetlen csendbe és vészjósló szavakba sűrűsödött össze az ünnep előtt ennek a világméretű nagy felfordulásnak megannyi búja, bánata.
Legelébb is Aleppo. Nem tudom, hogy jutott el Brüsszelig, de ott okozott némi zavart Brita Hági Haszán, a kelet-aleppói városi tanács vezetője. Ennyit legalább elért, ha többre nem is jutott: zavarba jöttek tőle Európa vezetői. Nem is lehet máshogy hallgatni a szemtanúnak, a segítségért esedező embernek a beszámolóját arról, hogy Aleppóban 50 ezer civilt, ártatlan és védtelen embert mészárolhatnak le még karácsony előtt a szír kormányerők orosz segítséggel. Hogy több száz sebesültet, gyerekeket, nőket kellene azonnal kimenekíteni a folyamatosan tűz alatt tartott városból. Hogy a Twittert és a Facebookot ellepő búcsúüzenetek valós időben közvetítik nekünk a népirtást onnan, ahol csak a könny mossa le a gyerekek arcáról a bombázásokban összedőlt házak porát. És minderre a nemzetközi közösség nagyjából annyit tesz, mint Donald Tusk, az Európai Tanács elnöke, amikor szembe találta magát az aleppói hírhozóval. Némi toporgás, kezeknek tördelése, és pár együttérző mondat. Ezt viheti haza Európából, meg úgy általában a világból Brita Hági Haszán. Haza Aleppóba, a földi pokolba.
Az ENSZ három hónap alatt háromszor bukott el, orosz és kínai vétó miatt, hogy határozatot hozzon tűzszünetről, civilek kimenekítéséről, segélyekről. Az EU vezetőinek sem tellett többre e héten, csak már megint a beszédre, Oroszország is megúszta az újabb szankciókat, komolyabb következmények nélkül ölheti hát halomra az embereket, bombázhatnak kórházakat és iskolákat Aszad elnök oldalán. A szemünk láttára íródik a nemzetközi kapcsolatok történetének egyik legsötétebb fejezete. Európa és az Egyesült Államok átengedte a terepet Oroszországnak, Putyin segítségével pedig Aszad nyerésre áll, aminek következményei jól kalkulálhatóak: akik bármilyen módon részt vettek a rezsim elleni felkelésben, életüket féltve útnak indulnak és nemsokára itt állnak majd a határainknál, bízva abban, hogy nem felejtjük el addig a karácsony előtti képeket Aleppo gyermekeiről. De mi el fogjuk felejteni. Tesznek róla, hogy ne legyen bennünk kegyelem.
Mintha készülne már erre a miniszterelnök, aki fickós kedvében ment a brüsszeli csúcsra, megint keménykedni készült menekültügyben. Pechére, meg mindenki más pechére is, nem volt neki mit vétóznia, Európa vezetői megint csak egy közös nyilatkozatig jutottak, meg a fogadkozásig, hogy a következő fél évben megoldást találnak a közös menekültpolitikára. Ha odakint lemaradt róla, hát itthon kell játszania a faszagyereket. Nem én mondom róla, hanem a háztáji sajtójának egyike, a jónevű 888.hu, aminek igen figyelemre méltó interjút adott. Figyelemre akkor méltó, ha elfogadjuk végre: Orbánnál nincs őszintébb politikus. Elmond tényleg mindent arról, mi vár erre az országra, csak mi hajlamosak vagyunk patologikusnak tekinteni azt, amit ő igenis komolyan gondol. Szóval, „a következő év Soros és az általa szimbolizált erők kiszorításáról fog szólni”, és ezt vehetjük akár hivatalos bejelentésnek is. A civil szervezetek, a jogvédők, a tudományos műhelyek, akár a Közép-európai Egyetem vagy a még létező független média elleni kormányzati támadásokat jelentik ezek a mondatok. Orbán az interjú szerint Trump győzelmét mint a demokratikus normákat számon kérő amerikai külpolitika eltűnését ünnepli, minek nyomán nekironthat a hatalma kiteljesítése útjában álló utolsó akadályok lebontásának, a pártokon túli rendszerkritikusok földbe döngölésének.
A lázadástól tart, ahogy az az interjúból kiderül, 2017-et is a lázadás évének gondolja. Viszonylag pontos, sokat használt leírása ez az eddig ismert világot felforgató változásoknak: a középosztály lázadt fel a status quo, az elitek ellen. Erről szólt idén a Brexit, Trump, ez volt a tétje az osztrák elnökválasztásnak is. Orbán meg szemlátomást örülne, ha ez a turbulencia átszabná teljesen Európát, ha Le Pen győzne a szélről jövőre Franciaországban, ha Hollandiát átvenné az idegengyűlölő Geert Wilders pártja, és ha belebukna Merkel is ebbe a fennálló elleni lázadásba. Mert ha így alakulna netán, mindenféle kontroll nélkül hajthatja végre a politikai bravúrt, amire készül.
Maga akarja vezetni a múlt politikája elleni lázadást, miközben ő maga a magyar politika legelhasználtabb szereplője. Élére akar állni az elitek elleni küzdelemnek, miközben egymaga birtokolja és osztja kedve szerint az eliteket tápláló erőforrások összességét. Saját hasznára akarja fordítani a bennfentesek világát elutasító vesztesek dühét, miközben maga formálta és enkezével irányítja a korrupciós hálózatok sokaságába belegabalyodott magyar államot. A fennállóval szemben úgy akarja a lázadás látszatát kelteni, hogy közben minden erejével a magyar politika status quóját őrzi, mert az neki a legfőbb szövetségese. Jól látja ugyanis, hogy a magyar politika ma létező intézményi világából nincs, aki ellent tartson ennek a fából vaskarikának, a kormány által irányított lázadásnak, ami persze inkább szól hatalomról és egyéni érdekről, mint országról meg jövőről.
Lázadni hát muszáj lesz nekünk is magunkért, már megint, és még mindig, mert különben más lázad fel helyettünk, önmagáért. Tán jut néhány nap ünnepi csend addig, a nagy hangzavar előtt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!