A tények összezavarják az alkotó fantáziát, csak a baj van velük. Kigondoltam jól, hogy idén is celebrálok ezen a hasábon egy ilyenkor szokásos Év Embere választást, egyszemélyeset, elfogultat, de ha már az amerikai Time az Ebola ellen küzdő orvosokat, az angol The Times pedig Angela Merkelt kente fel a címmel, hát ne maradjunk le mi se, kicsit kicsi, kicsit sárga, kicsit savanyú, de legalább az enyém. Hosszas mérlegelés, karácsonyi vacsora keretében történő kismintás empirikus kutatást követően kiválasztottam a saját évemberemet: a tüntetőt, aki áprilisban még a Fideszre szavazott, de október óta ott demonstrál a hideg pesti utcákon kiábrándultan és dühösen.
Na, ez frappáns, gondoltam, meg hát tudományosan is megalapozott. Hiszen az ilyen tüntetőnek nagy szerepe volt abban, hogy az idei évzáró politikai értékelések végre nem azt latolgatták, hogy száz vagy kétszáz évre rendezkedik-e be a rezsim, hanem hogy vajon vége lesz-e ennek már 2018 előtt, és hogy csúnyán-e vagy békésen. Akkor tehát tadammm, 2014-ben az Év Embere választás(om)on the winner is… Erre kiderül, hogy a választottam nem is létezik.
Méltatlanul süppedt bele a karácsonytáji ejtőzésbe a Magyar Tudományos Akadémia Politikatudományi Intézetének tanulmánya a kormányellenes tüntetések résztvevőiről. A december 16-i demonstráción tették fel a kérdéseiket a kutatók, egy ilyen felmérés reprezentatív nem nagyon tud lenni, de eligazító és tanulságos mindenképpen. Néhány adat, leegyszerűsítve bár, de törve nem: a kutatásból úgy tűnik, hogy a magyar felső középosztály jár a kormányellenes tüntetésekre, ők a per pillanat létező magyar elit. Elég dühösnek tűnnek, ha azt vesszük, hogy kétharmaduk 2010 óta már többször tüntetett az Orbán-kormány ellen. Igen, a kormány ellen, mert – és ez az elmúlt hetek vitáinak fényében igen fontos – 70 százalék úgy általában az Orbán-kormány kritikáját tartja a megmozdulások legfontosabb üzenetének. Szó nincs tehát arról, hogy egyedi ügyek szólítanák utcára az embereket, többségük az egészet utasítja el, rendszerellenzék ez, nem vitás. Másrészt viszont már ez az adat is mutatja, hogy meglehetősen mély szakadék tátong a civilnek nevezett demonstrációk szervezői-szónokai, valamint az őket hallgató tömeg között. A résztvevőknek csak húsz százaléka tartotta például az elmúlt 25 év kritikáját a legfontosabbnak, vagyis felesleges a további finnyáskodás: az „Orbán, takarodj!” rigmus bír mozgósító erővel.
Az adatok közül talán a legérdekesebb az, ami a tiltakozók politikai irányultságát tárja fel. Úgy áll, hogy nem a mindenkivel elégedetlen bizonytalanok mentek utcára nagyobb részt, hanem a meglehetősen bizonyosak. Azok, akik tudnak és akarnak választani az éppen adott pártfelhozatalból is: a december 16-án tüntetők több mint 80 százaléka aktív szavazópolgár, majd kétharmaduk a néhai baloldali összefogás valamelyik pártjának szimpatizánsa, 19 százalék LMP-szavazó, és van kevés, kétszázaléknyi jobbikos – és többségük így szavazna akkor is, ha most vasárnap lennének a választások. Nem akarnék én állást foglalni ebben a kevéssé színvonalas vitában, miszerint lehet-e vinni pártzászlókat a január 2-i nagy(nak szánt) ellenzéki demonstrációra – okos politikus most úgyis jégeralsót oszt a tüntetőknek, nem zászlót –, ettől még a 25 évet en bloc elutasító, civilséget őrizgető bázisdemokrata hangadók jobb, ha tudják: ez a tömeg (még) nem az ő tömegük.
Azért sem, mert az én saját kis évembereim, úgy tűnik, inkább otthon káromkodnak, vagy csendben lógatják az orrukat csalódottságukban. Azok, akik fél éve még kormánypárti szavazók voltak, a felmérés szerint mindössze egy százalékát adták a decemberi tiltakozóknak. Erre nem jár év végi kitüntető cím.
Mindez tűnhet persze illúziórombolásnak is, még ha nem is annak szántam, mert hát olyan szép és reménykeltő a Fideszben csalódottak észhez térésének és a közélet iránt eddig nem érdeklődő bizonytalanok ébredésének láttatni ezeket a megszaporodott ellenzéki demonstrációkat. De itt még nem tartunk. Három hónap alatt sikerült rést ütni a falban, és ez sem kevés. A résen már nem szivárog, de ömlik be a keserűség és düh, aki nem hiszi, olvasgasson kommentárokat Orbán Viktor karácsonyi Facebook-fényképe alatt. És látszik az is tisztán, hogy ennek nyomán belátásra, önkorrekcióra nem számíthatunk jövőre sem, szép példája ennek nem csak a karácsonyi áhítatot megzavaró köztévés Orbán-monológ, hanem a tegnapi Kövér László-interjú is. A már megszokott őrült beszéd mindkettő, de mintha kiveszett volna belőlük a rendszer. Úgy van, ahogy Esterházy Péter írta a HVG ünnepi számában: „a gőg, az arrogancia, a dölyf és a pökhendiség az erő képzetét kelti, pedig csak bizonytalanságból és gyávaságból fakad”.
Az utca és a mikrofon az új év első felében is még a tiltakozások civil szervezőié, akik számára a feladat úgy néz ki: megérteni végre a már utcán lévők dühét és célt adni az oda még ki nem merészkedők kiábrándultságának. Szép feladat, civilnek tán sok is. Politikusnak való. A 2015-ös év emberének.
---------------
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
