Gál J. Zoltán: Ez van

Nincs kétségem afelől, hogy napokon belül megállapodik egymással az MSZP, az Együtt és a Demokratikus Koalíció a közös listáról, minekutána a 106 egyéni választókörzetekben egyetlen ellenzéki jelölt száll szembe 106 Orbán Viktorral és a Jobbikkal. Ezt kényszerítette ki a Fidesz hatalmi érdekeire szabott választási törvény. Ez biztosítja, hogy ne vesszen el egyetlen kormányváltó szavazat sem. Csak így lehet visszaszerezni valamennyit Orbán elküldésének halványuló reményéből. És ezt akartuk, nem? Én is, ebben a lapban többször, meg mások is, más hasábokon. Ezerszer lettek felszólítva, majd elkárhoztatva, lesajnálva azok, akik ezt az alkut most összehozták, hogy miért nem képesek erre már, hogy térjenek végre észre, hogy számoljanak a realitásokkal. Hát tessék, megtették. Akkor mire fel a fanyalgás, a fogaknak csikorgatása az Orbánt leváltani akarók köreiben?

Lehet, hogy nem úgy történt, ahogy történnie kellett volna. Talán nem is pont az lett, mint a politikát terepasztal fölé hajolva tervezgetők szerettek volna, kicsit sárga, kicsit savanyú. De annyi történt, pont annyi, mint aminek a politikai feltételei adottak voltak.

A nagy magyar politikai igazság kimondására maguknak jogot formálók jó része úgy foglal állást kérlelhetetlen magabiztossággal, hogy közben figyelmen kívül hagyja, esetleg tagadja, rosszabb esetben lenézi a politikusi lét szabályait, annak az értelmiségivel össze nem keverendő körülményeit. Nem azokról van szó, akik elvekkel, gondolatokkal – mert persze hogy nem árt, ha vannak ilyenjei egy politikusnak – vitatkoznak, hanem akik úgy kéredzkednek a kommentátori székbe a bokszmeccsen, hogy közben elítélik a pofozkodást, és elborzadnak egy kis orrvérzéstől is. Márpedig errefelé nagyjából ebből az alapállásból keresik már évek óta a Magyar Baloldal Nagy Reménységét (MBNR). Egy Tony Blairbe oltott Bill Clintont. Egy Kennedyre hajazó Churchillt. De még jobb lenne egy nő, egy Angela Merkel, na, ő lenne csak a remek jelölt. Nos, ez a MBNR nem azért nem bújt elő rejtekéből, mert a létező pártok gaz hatalomtechnikusai nem engedték őt kamerák elé, mert a nagy öregek és a törtető fiatalok aljasul lenyomták. Hanem mert nincs ilyen. Vagy ha netán mégis létezik valahol, esze ágában sincs politizálni ott, ahol kiröhögik, ha ambíciója van, megvetik, ha helyezkedik, lesajnálják, ha kompromisszumokat köt. Márpedig politikus nem létezik személyes ambíció nélkül, érdekeit alkuk árán érvényesíti, számít és mérlegel. Ilyen. Politikus és politikusi teljesítmény felett ítéletet hirdetni csak ennek elfogadásával lehet.

Ha teszünk egy formabontó kísérletet arra, hogy a politikust, mint olyat, nem nézzük eleve elrendelt hülyének, akkor értékelhetjük így is a baloldali összefogás főszereplőit: Mesterházy képes volt stabilizálni pártját a vereség után, megkérdőjelezhetetlenné tette benne vezető szerepét, Bajnai és Gyurcsány pedig a nagy büdös semmiből hozott létre a parlamentbe jutásra esélyes új politikai szervezetet. Mindezt úgy, hogy Bajnaival és Gyurcsánnyal szemben egyetlen pillanatra sem szűnt a karaktergyilkosság, hadrendbe állt mindegyikük ellen a teljes állami gépezet az adófizetők milliárdjaival, az igába hajtott igazságszolgáltatással és a közpénzből duzzasztott jobboldali médiabirodalommal. Senki el nem tiltott senkit, hogy helyettük ezt jobban, hatékonyabban, máshogyan tegye. Ők maradtak, ők vállalták, idáig jutottak. És miután megpróbáltak kiharcolni – igen, egymás ellenében, hogy máshogy? – a maguk számára a lehető legjobb alkupozíciót, az utolsó pillanatnál nem előbb, de még éppen idejében megegyeznek egymással.

Az elmúlt hónapok viaskodásai, rosszabb napokon kakaskodásai ellenére ennek az alkunak a fő paraméterei jól kalkulálhatók már egy ideje. Világos már úgy két hónapja, hogy az összefogásból mégsem lehet kihagyni Gyurcsányt, mert küszöb fölé akciózta a pártját, nélkülük nem jön ki a kormányváltó többség. Régebb óta egyértelmű már, hogy bármiféle összefogásban a vezető szerep az MSZP-é, és ezt a helyzetet Mesterházy pártelnök racionális módon állítja személyes vezetői ambícióinak szolgálatába – politikusként viselkedik. Jól látható már egy ideje az is: Bajnai Gordonnak eminens érdeke bebiztosítani alig egyéves pártja politikai jövőjét azzal, hogy garanciát szerez a következő parlamentben való önálló létezésre. Kijöhet-e ezen paraméterekből érdemben más megállapodás, mint ami megszületőben van? Aligha.

A szép magyar politizáló értelmiségi hagyomány alapján a politikai történések után úgy másfél-két perccel győzteseket szoktak hirdetni és veszteseket szeretnek temetni. Most speciel Bajnait vermelik előszeretettel, mondván, lemondott miniszterelnöki ambícióról. Tényleg lemondott – augusztusban. Hiszen az MSZP és az Együtt nyári megállapodásának is része volt, hogy miniszterelnököt majd a nagyobb párt jelölhet. Volt olyan komoly ember, aki szerint a semmiből életre hívott garázspárt fél év alatt képes lett volna beelőzni egy háromszoros kormánypártot? Nyár óta annyi történt csak, hogy néhány gyengécske ellenszegülésen átlépve, Mesterházy tovább erősítette pozícióit a pártjában, átpasszírozott egy maga képére formált országos listát, kijelöltette magát miniszterelnök-jelöltnek. És ez a Bajnaiban most csalódóknak nem tűnt fel? Miként az sem, hogy a volt miniszterelnök pártja az elmúlt hónapokban nem erősödött, viszont gyengült, sok ok mellett azért, mert – a holdudvartól egyáltalán nem függetlenül – a baloldali térfél kizárólagos témája az összefogás lett, és mindazt, amit Bajnaiék gazdaságról, adóról, vagy bármiről mondtak, kilométerekkel szállt el az ingerküszöb alatt. Az elvárás Bajnaitól, ha jól értem, leginkább az lett volna, hogy nyomjon le Mesterházy torkán egy új, egy harmadik jelöltet. Szép gondolat, tán hasznos is lett volna. Kis baja, hogy nincs a térfélen magától értetődően alkalmas harmadik jelölt, ezt onnan lehet tudni, hogy ha lenne ilyen, akkor már rég megcsinálta volna magát – lásd még a politikusi képességekről fent írottakat. Mivel az ötletet Mesterházy rövid úton leradírozta, Bajnai mozgástere leszűkült: vagy elfogadja az augusztusban egyszer már jóváhagyott MSZP-dominanciát, vagy ő borítja az egészet. Számomra nem kétséges, hogy ha borít, akkor ugyanazok, ugyanazokkal a szavakkal kezdték volna temetni, akik és ahogyan most teszik. Ehelyett pártszövetségének parlamenti helyeket szerzett, az Együttet, és a köréje csoportosuló minőségi szakpolitikai potenciált átvitte a túlpartra. Hogy rámegy-e erre személyes politikai karrierje? Az ítélethirdetés idő előtti. Mindenesetre egy politikai hullához képest meglehetősen jó bőrben mutatkozott az Együtt minapi programbemutatóján.

Gyurcsány kapcsán nehéz vitatni, hogy minden úgy alakul, ahogyan azt ő jó előre megjósolta, miként azt is, hogy ezt a gesztenyét magának kaparta ki. Az ő igazi, hosszabb távú politikai építkezésre is alkalmas sikere tán még nem is nyilvánvaló ma, de megúszhatatlanul az lesz a kampányban: a demokratikus ellenzék pártjainak letisztult viszonya ahhoz a bizonyos „elmúltnyolcév”-hez. Az MSZP új elitje sok energiát fordított arra, hogy az előző kormányok terhes örökségétől megszabaduljon, Bajnaiék pedig – különösképp a párt millás és PM-es része, kevésbe a Szolidaritás – egyenesen az „elmúltnyolcév” kritikájából vezették le identitásukat. Gyurcsány viszont, aki ugyan írt és beszélt az elkövetett hibákról, karaktert épített arra – mi mást is tehetne? –, hogy a kormányzása ne kerüljön a történelem szemétdombjára. Hármójuk összefogásának ily módon aligha lehet más az üzenete: az „elmúltnyolcév” annak minden hibájával együtt jobb, vállalhatóbb, tisztességesebb, mint az „elmúltnégyév”. Pont. És akkor itt most el lehet búsongani azon, hogy miért nem sikerült ennél némiképp szofisztikáltabb elemzést eljuttatni az egységsugarú magyar választóhoz, ám élek a gyanúperrel, hogy őt, mármint a szavazót, ennél bonyolultabb összefüggésrendszer nem is nagyon foglalkoztatja. Mindebből még nem következik, hogy az esetleges ellenzéki győzelem a 2010-hez való visszatérést jelenti – a Fidesz úgyis ezt hazudja majd minden hullámhosszon –, feltéve, hogy elfogadjuk: egy politikus, ha már nem eleve elrendelt idióta, akkor képes lehet némi önkorrekcióra is.

Gyurcsány egyébként a tőle némiképp szokatlan türelem erényét gyakorolja éppen, nem triumfál, mert tán tudja, hiába csusszant ki még zsigeri ellenfeleiből is néhány elismerő szó, valójában az előtte álló stratégiai kihívás nem kicsi. Két dolgot nem tehet ugyanis mindazok után, hogy idáig tolta- taszigálta a baloldali összefogás ügyét: az MSZP és az Együtt ajánlatát el nem utálhatja, de olyan nagyon nem is szeretheti. Neki most az az érdeke, hogy tovább erősítse pozícióit a jelenlegi status quóval elégedetlenek körében, de ezt nem teheti az összefogás veszélyeztetésével. Tán húz még váratlant, megpróbálhatja kinyitni a miniszterelnök-jelölt személyének ügyét, aligha van módja ebben túlfeszülni. A politikai rehabilitáció első lépését az összefogás révén már megtette: Orbán Viktor – és Mesterházy sem – szabadul tőle még egy ideig. Most már csak az a kérdés, van-e még olyan, aki tényleg elhiszi, hogy Gyurcsány pártja Gyurcsány nélkül is része lehet bármiféle összefogásnak. Ha felnézünk egy pillanatra a terepasztalból a politikai realitások irányába, akkor ideje szokni a gondolatot: ha Gyurcsány úgy akarja, ott lesz a listán. Aki el akarja zavarni Orbánt, annak rá is kell szavaznia.

A kritikusoknak legalább annyi, ha nem több bajuk van Mesterházy Attila miniszterelnök-jelöltségével, mint Gyurcsány listás helyével. Igaz is, Mesterházy a maga kétség kívül jelentős politikai teljesítményét nagyobb részt a választóknak háttal állva, szinte kizárólag a párton belüli viszonyokra figyelve érte el. Most meg kell fordulnia – megkapja a lehetőséget és az ezzel járó felelősséget is a bizonyításra. A felelősséget is, mert bár elkövetett mindent, hogy vereség esetére is biztosítsa szerepét, tudnia kell, e tekintetben biztosra nem mehet, az MSZP-ben a bűnbakképzésnek kiforrott, évtizedes hagyományai vannak. Jobb tehát, ha úgy készül, fel kell tennie egész politikai jövőjét a győzelemre. Nem a kétharmad megakadályozására, a győzelemre. Az MSZP elnökére addig talán még várnak belső küzdelmek. Mert bár valószínűtlen, hogy a két hét múlva esedékes kongresszuson kihívója akadna a kormányfőjelöltségben, de a hozzá lojális új generációs szocialistákkal túlterhelt országos lista felnyitására már mutatkozhat szándék. Amúgy az a két hét múlva esedékes rendezvény lehet Mesterházy új szerepének főpróbája. Az MSZP-s tervek szerint reggel lezavarnának egy kongresszust, utána pedig látványos keretek közt megnyitnák a kampányt. Reggel még lehet olyan Mesterházy, mint amilyen eddig volt: a házon belüli játszmákat ügyesen irányító bozótharcos. De délutánra jó eséllyel már nem marad több ellenfele, csak egy: Orbán Viktor. Egy napon belül kell kihívóvá gyúrnia magát. A nézők már a helyükön.

Világos tehát már egy ideje, hogy a kormányváltás alapvető feltétele a komolyan vehető demokratikus ellenzéki erők együttműködése. Ez azonban csak afféle technikai feltétel, aminek a felek megfelelni látszanak. A politikai feltételek ügyében azonban még van dolguk, idejük viszont alig. A kormányváltásra technikailag alkalmas keret összebarkácsolása után, a kormányváltására politikailag alkalmas tartalommal még adósak. Mert bár a helyzetből és saját érdekükből is az következik, hogy a választást Orbán Viktorról és rezsimjéről szóló népszavazássá tegyék, tétjét a nap végére Kelet vagy Nyugat választásának kérdésévé egyszerűsítsék, nem úszhatják meg annak nyilvánvalóvá tételét, milyen Magyarországot képzelnek el ők a mostani helyett. Nem is a többkulcsos adórendszer majdani számainak kőbe vésésével, hanem annak határozott képviseletével, hogy közülük senki nem irigye Orbán rendszerének, viszont mindegyikük kérlelhetetlen ellenfele annak.

Még akár sikerülhet is. Az ehhez szükséges tiszta és világos helyzet immár adott: lehet szavazni Orbánra és nem Orbánra. A többi, egészen április 7-ig másodlagos, ami utána jön, az pedig itt és most kiszámíthatatlan. Persze lehet, miért ne lehetne őrizni hitet, apolitikus illúziókat is azzal, ha valaki a nem szavazást választja. Lehet bízni az Ellenzéki Megoldás deus ex machina megérkezésében, meg abban, hogy ennek a rezsimnek úgyis akkor lesz vége, ha Magyarország még kortyolgat az elé tolt méregpohárból. Lehet ezek mellett tiszteletre méltó módon érvelni, de csak annak tudomásulvételével, hogy ebben az új választási rendszerben minden távolmaradó Orbánt erősíti. Aki viszont, mint én, heveny neurológiai tüneteket mutat a felismeréstől, hogy nem maradt már érve, miért is tartsa itthon a jövőjüket tervező gyerekeit, aki szívesen elkerülné, mint én, hogy majdani unokája Daddynek szólítsa őt Skype-on, annak szoktatnia kell magát az ellenzéki összefogás leglényegesebb alapvetéséhez: ez van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!