Azt az elátkozott 7-1-es jugoszláv–magyart tizenhat évvel ezelőtt még a haverokkal néztük, ha jól emlékszem, a hatodik után vágta hozzá a söröskorsót a tévéhez a házigazda, oda lett a korsó is, a tévé, kis híján a házassága is. Üvöltöttünk, toporzékoltunk, vagy egy hétig hordtuk ki lábon a dühvel vegyes szomorúságot a csapat miatt.
Pénteken én már a negyedik után elkapcsoltam, volt még hátra egy félidő, kaptunk még egyszer ennyit, na és, kit érdekel, se düh, se üvöltés, de még csak a szomorúság sem jött, vessenek érte a mókusok elé. Nem, a káröröm az túlzás nekem, bár ismerek jóravaló sportrajongókat, egykori őrjöngve szurkolókat, akik ilyesféle érzéssel küzdenek egy ideje már a magyar foci éppen soros kudarca nyomán. Én csak amolyan felszabadulásfélén, afféle megkönnyebbülésszerűségen kaptam magam, hogy akkor legalább az ótvaros parasztvakítás elnémul egy időre, kevesebb lesz ostoba és hazug mondatból, kevesebb pöffeszkedő nyilatkozóból, a nyáladzva szotyizó udvaroncokon eluralkodik tán a szerénység egy időre, az meg nagyon rájuk fér, meg ránk is, hát úgy kell nekik, megérdemelték ezt a 8-1-et. Ezt gondoltam, és kikérem magamnak a saját gondolataimat. Kérem vissza az üvöltés és a toporzékolás jogát, a lábon hordott szomorúságét azoktól, akik elvették. Kérem vissza a politikai nagygyűlésekre ellopott „hajrá, magyarokat!”, kérem vissza a pályát a VIP-szektortól.
Gratulálok, elnök úr – talán ezzel a mondattal kezdődött. Amikor a Debrecen kijutott a BL-be – ki emlékszik már erre? – a meccs után a TV2 nem edzőt, nem játékost, nem MLSZ-illetékest interjúvolt, hanem Orbán Viktort, az akkori ellenzék akkori vezérét. Gratulálok, elnök úr – ezzel nyitott a riporter, és az elnök úr nem hárított, hogy ugyan, az nem engem illet, hanem látszott rajta, tényleg a meccs hősének hiszi magát ott, a pálya szélén. Azóta is ilyen az arcberendezkedése, és már nemcsak akkor, ha fociról beszél (éppen tegnap jelent meg az interjúja, amelyben a rendszerváltozást lényegében saját érdemének tekinti). Ő csinált politikát a fociból, és ő kezdett el úgy politizálni, mintha focimeccsen lenne. Készséggel elhiszem neki, hogy nem pusztán a tőle megszokott, s tán el is nézhető álságos szavazatszerzés okán teszi. Rögeszméje ez neki. Ha négy éve nem hárította el az ülepébe kéredzkedő riporter gratulációját, akkor ne csodálkozzon, ha most erről a 8-1-ről is ő jut eszébe mindenkinek. Mert ha politikát lehet csinálni a győztes meccsekből, akkor az elbukottak is azzá válnak. Így lesz a magyar válogatott megalázásából Orbán Viktor rögeszméjének bukása.
De most, hogy a vesszőparipája hosszú szenvedés után kimúlt az amszterdami gyepen, nincs több érv, nincs több magyarázat, ami a focira költött évi százmilliárd(!) forintnyi közpénzt, benne a stadionépítéseket elviselhetővé, elnézhetővé teszi. Tudom én, hogy ebben az országban minden költségvetési kiadást át lehet számolni lélegeztetőgépre, de ez az évi százmilliárd, mégiscsak ahhoz a 6 milliárdhoz viszonyul, amivel jövőre az egészségügy kap többet, vagy ahhoz a 6-hoz, amennyit összesen tornateremre és tanuszodára együtt tett el a kormány. A stadionépítésekkel nem pusztán az a baj, hogy máshonnan hiányzik az erre költött pénz, hanem hogy még azt a rögeszmét sem szolgálja: nem lesz tőle kevesebb a megalázó vereség belátható időn belül eggyel sem. Ízlés kérdése, hogy az amszterdami 8-1-et a magyar labdarúgás mélypontjának tekintjük-e, avagy pusztán a nyilvánvaló előtüremkedésének, de a hazai foci három nagy baja régóta ismert: alacsony a színvonal a pályán, elviselhetetlen a légkör a lelátón és mindent átsző a korrupció. Az új stadion egyetlen játékos labdakezelését sem javítja, nem lesz tőle kevesebb zsidózás és cigányozás sem a meccseken, viszont a korrupciót, na, azt tényleg tovább erősíti. A magyar stadionokban kábé annyiba kerül majd egy szék, mint az Európa- bajnokságra épült ukrán arénákban, s ott tudvalevőleg ellopták a költségek jó részét. De ha valaki szép példát akar arra, hogy is lesz közpénzből magánvagyon, akkor a felcsúti fociakadémia állami támogatását érdemes tanulmányoznia. Az a pénz, ami befolyik oda az adófizetőké, az alapítvány pedig, ami megkapja azt, Orbán Viktoré.
Két éve, amikor még csak 5-3-ra kaptunk ki a hollandoktól, Orbán Viktor az öltözőben mondott lelkesítő beszédet a magyar válogatott tagjainak. Fel se tűnt már akkor se ez a beteges szereptévesztés, de most, hogy nem volt ott Amszterdamban, tán hiányzott is a fiúknak, lehet, ezért kaptunk hárommal többet. Hanem akkor a zuhanyzó előtt, panyókára vetett zakóban olyan mondatokkal buzdított, hogy „csodák vannak, nem?”, meg hogy „igyatok vért”. Nos, nem, csodák nincsenek, de a vérivásra péntek este óta mintha nagyobb igény mutatkozna némelyekben. A meccsnek vége, ideje lemenni a pályáról, be az öltözőbe.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
