Gál J. Zoltán: Harcállás

Az elővigyázatosság indokolt, ebből jól aligha jöhetünk már ki. Arra kell készülni, hogy 2014 és 2020 között úgy 1800 milliárd forinttal jut kevesebb a magyar gazdaságba, mint az azt megelőző hét évben. Pedig szinte kizárólag uniós pénzből épül itt már jó ideje szinte minden. Hát most ennyivel kevesebb épül. Pedig elvileg épp akkor jönne el a happy end a gazdasági tündérmesében. Csak a vég biztos már, a boldogság nem. Mert a költségvetési alku jövő évre tolódott ugyan, de aki látott már ilyet közelről, tudhatja: aki az elején vesztes, a végére is az marad. Magyarország pedig a következő uniós költségvetés egyik, ha nem a legnagyobb vesztesének tűnik.

A mi (szabadság)harcos miniszterelnökünk úgyis háborús lázban ég már vagy egy évtizede, most aztán megmutathatja, mit tud egy virtigli felcsúti középcsatár. Mert ezt a csatát neki egyedül kell a végén megvívnia ott a vörös zónában – így hívják azt az emeletet az európai csúcstalálkozóknak otthont adó épületben, ahová csak a vezetők mehetnek be. A nagy dolgok itt dőlnek el, a zakók itt már panyókán, nincsenek kamerák, fülbe súgó szakértők hada sem, tán még Szijjártó is távolabb van a tomportól, szóval, itt kiderül, ki mennyit is ér a nemzetközi porondon.

Ott a vörös zónában a mi harcias miniszterelnökünk beszélhetne például a magasztos elvekről. Érvelhetne az uniós szolidaritással, hogy az egységes Európában mindenki tartja magát a lefektetett célokhoz, eszerint pedig bennünket felzárkóztatni igenis muszáj. Nem, ez mégsem jó. Olyan könnyen jönne erre a replika: „Te beszélsz itt nekünk szolidaritásról? Te, aki ha otthon szádra veszed Európát, az felér egy káromkodással? Te, aki sportot űzöl az uniós szabályok – mit szabályok –, eszmék és elvek megsértéséből? Te, aki az uniós bíróságok határozatait sem tartod be? Te emlegetsz itt szolidaritást, aki Európa helyett az új keleti barátaidnak akarsz megfelelni?” Szóval, magasztos a mi miniszterelnökünk nem tud már lenni.

De még lehet földhözragadt. Kérhetne még egy kis pénzt például arra hivatkozva, hogy milyen remekül használtuk fel azt is, amit eddig kaptunk. Hivatkozhatna például számokra, adatokra. Csakhogy félő, azokat a brüsszeli diplomaták nála pontosabban ismerik. Tudják: az uniós támogatások kifizetésének üteme jelenleg a fele annak, ami ahhoz kellene, hogy a 2007–2013-as időszakban rendelkezésre álló több mint 8 ezer milliárd forintnyi támogatást határidőre felhasználjuk. Ismerik a rangsort: a támogatások lehívásának ügyében 2010 első negyedévének végén az EU-országok rangsorában az ötödik helyet foglaltuk el, most már a húszba se férünk be.

Ez sem jó tehát, a múltra nem tud hivatkozni. Hivatkozzon hát a jövőre, micsoda ötlet! Mondja el, hogy nekünk milyen kitűnő terveink vannak 2020-ig, milyen jó helye is lenne itt azoknak az eurómillióknak. Ehhez nem ártana rendelkezni olyan tervfélével. Azzal, aminek előkészítésében úgy jó fél évvel vagyunk lemaradva a többi térségbeli tagállamhoz képest. Talán az sem ártott volna, ha a fejlesztéspolitikáért felelős miniszter, bizonyos Némethné, talált volna időt kinevezése óta, hogy ellátogasson a távoli Brüsszelbe. Kilátásainkat nem javítja, hogy éppen most nevezték ki a témában főtárgyalónak Matolcsy Györgyöt, akit viszont nagyon is ismernek Brüsszelben, ha máshonnan nem, hát a Financial Timesból: megírták róla a minap, hogy nála csak egy rosszabb pénzügyminiszter van szerte Európában.

Így kell hát megküzdenie a mi miniszterelnökünknek a mi pénzünkért. Harciasan, de fegyvertelenül. De legalább tartja magát a kimondott szóhoz. Hiszen 2005-ben, amikor még az utolsó pillanatban is sikerült kiharcolni egymilliárd eurónyi pluszpénzt az akkori kormánynak az akkori költségvetési vitában, a Fidesznek ez sem volt elég. Azzal támadott ellenzékből, hogy egyéni elbírálást kellett volna kapnia Magyarországnak. Végül is, most megkaptuk. Olyan egyéni elbírálás alá esünk Európában, amihez tényleg jól jön a kötszer, a sebtapasz és az is jó, ha kéznél van timsó.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!