Ebben most ennyi volt, a tanárok az e heti sztrájkkal elmentek a határig, addig, ahol a szakmaiság végződik és a politika kezdődik.
Szakmai értelemben alig értek el valamit a civilek és a szakszervezetek az oktatásban, a 25 meg a 12 pontjuk teljesítéséhez nem kerültek közelebb, politikailag viszont igenis van sikerük, nem is kicsi. A rendszert persze nem döntötték meg, Orbán Viktor sem szűköl a sarokban ijedtében, de a sztrájk napján legalább egy vallomást kaptak egy fideszestől, Gulyás Gergely parlamenti alelnöktől, ezt: „az oktatás és az egészségügy határozza meg a napi politikát 2018-ig”. Hogy ebben mi a siker? Annyi csak, hogy nem ez volt a mesterterv. Sok milliárd forintnyi közpénzt költött rá a Fidesz, hogy a napi politikát 2018-ig a bevándorlóellenesség, a kvótanépszavazás, meg a magyarreformokműködnek határozza meg, de most ezek szerint már kezdik kapiskálni, hogy ez kevés lesz. Feltaszigálták a civilek az oktatás és egészségügy témáját a napirendre, ezekbe pedig, lévén mindenkinek személyes tapasztalata, nehéz belehazudni, hogy magyarországjobbanteljesít. A tanárokról mostantól valószínűleg kevesebbet hallunk majd, érettségi időszak jön, aztán meg a nyári szünet, ha folytatódik is a szervezkedés a mélyben, előbukkanni újra ősz előtt aligha fog. De felforrósítani ezt az őszt az tudná, ha a tanárok mellé felzárkóznának az orvosok és nővérek, ha összeérne az oktatásban és az egészségügyben is szabad szemmel látható elégedetlenség.
De mi okozza, hogy pont az egészségügyben, amivel egyszerre elégedetlen beteg és benne dolgozó, és ahol a kormány lázas semmittevésével évek óta szaporítja csak a bajok számát, és ami mégiscsak élet-halál kérdése, kizárólag az egy szem Sándor Mária tiltakozása hallatszik úgy, ahogy? Az egyik, az egyszerűbb válasz, hogy az érintettek, orvosok és ápolók dühükben nem az utcára mennek, hanem külföldre, amely lehetőség egy irodalomtanár számára jó eséllyel egy pizzéria mosogatójában végződik.
Van azonban itt más is, amire két e heti olvasmányélményem világít rá pontosan.
Az egyik Lantos Gabriellának, egy magánkórház vezetőjének cikke az Indexen az orvosbárók uralmáról. A szerző lapunknak adott interjújában is arról a pár ezer orvosról beszél, akik hatalmukkal, befolyásukkal visszaélve saját hűbérbirtokként kezelik a kórházakat, hálapénzből és más úton nyugati kollégáik bérének is sokszorosát vágják zsebre idehaza. Azt már én teszem hozzá, hogy ezek az orvosbárók azok, akik érdekeik sérelmétől tartva ellenálltak mindenféle reformnak az egészségügyben, és mint ilyenek, a Fidesszel kötöttek szövetséget a 2008-as vizitdíjra kihegyezett népszavazási kampányban.
A kádárizmus továbbélésének letéteményesei ők, az innovációs teljesítmény nélküli, a versenyhelyzeteket akkurátusan elkerülő rendszer kapuőrei. Persze efféle bárók nem csak az orvosok közt vannak. Ott ülnek már a tudományos élet csúcsain, a sport világában, most foglalják el sorra az egyetemeket, és egyáltalán mindent, ahol az állam, az állami pénz az úr. Az Orbán-kormány központosításai és államosításai éppen ezeket a bárókat hozzák helyzetbe.
Azokat, akik az EU-forrásoknak kiszolgáltatott, így a kormány által kontrollált közbeszerzésektől függő magángazdaságban is pozíciókat foglalnak. Ebből meg az lesz, amit Jaksity György fogalmazott meg a minap: „vesztes ország az, amelynek elitjét hirtelen milliárdokat szerző senkik alkotják”.
Hogy ezt a vesztes létet, az orvos- és egyéb bárók uralmát miért tűri szótlanul az ország, arra egy másik egészségügyi dolgozat világított rá. A vs.hu újságírója aprólékos munkával tárja fel az általa kiperelt Századvég-papírokat, a milliárdokkal kistafírozott kormányzati elemzőműhely belső használatra szánt kutatásait. A heti termésből kiderült, hogy akadnak azért a kormányban is, akik viszonylag pontosan látják a magyar egészségügy bajait, javaslataik is vannak, speciel nagyon hasonlatosak az elmúltnyolcév reformterveihez.
Azokhoz, amivel szemben a Fidesz megépítette mai hatalmának alapjait: kórházbezárások, egyéni hozzájárulás – amit nem vizitdíjnak, hanem orvoslátogatási díjnak hívtak, de attól még ugyanaz –, az orvos-beteg találkozások számának csökkentése. Hogy ehelyett a kormányzati semmittevés lett, az alighanem szintén a Századvégnek köszönhető(?): közvélemény-kutatásban mérték meg, mit szólnának mindehhez az emberek. Na, mit? Hát azt, hogy szívesen dagonyázik a többség ennek a posványnak a langymelegébe, már csak megszokásból is. Legyen csak kórház minden településen, még ha ott csak meghalni érdemes, akkor is, és inkább fizetnek évente 70 milliárdot hálapénzre, meg másik sok milliárdot magánrendeléseken, csak azt a néhány száz forintot ne kelljen pluszban a közellátásra.
Az Orbán-kormány pedig az egészségügyben sem tett mást, mint annyi más területen: mivel bátorsága, képessége nincs az érdeksérelemmel járó konfliktusok megvívásához, így a napi hatalmi-kommunikációs szempontoknak rendelte alá a jövőt.
Ahhoz tehát, hogy az egészségügy felzárkózzon az oktatás mellé, hogy hangos legyen itt is az elégedetlenség, nemcsak az orvosbárók és a kormány szövetségét kell megtörni, hanem a társadalmi beletörődést is muszáj legyűrni. És ez az a határ, ahol a mégoly tiszteletre méltó civil szakmaiság véget ér. Itt a politika kezdődik. A hátárátlépés már nem megúszható.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
