Ingerültségük érthető – róluk mondta ezt a miniszterelnök, akik tizenvalahány órája ültek már az autóban, valahol az M7-esen, hátul a két gyerek sírdogálni kezdett, mikor bekapcsolták a rádiót mégis, pedig féltek, le ne merüljön az akku. A közszolgálati adóra tekertek, gondolták, nekik dolguk bemondani, hogy lehet innen kijutni, mikor jön a segítség. Maga Orbán szólt hozzájuk, még Brüsszelből beszélt. Azt mondta, kétség nem fér hozzá, hogy Magyarország Európa sikerállama. És ekkor, tizenvalahány óra türelmes várakozás után, ekkor kezdtek először hangosan káromkodni.
De ez az ingerültség nem illik olyanhoz, mint én, aki meleg szobában vészelte át azt a 48 órát, amikor a magyar állam megszűnt létezni. Hiszen higgadtan és nyugodtan, ennek az elcseszett március 15-ének történéseit otthonról követve, pont ugyanarra a következtetésre juthatunk, mint az autójukban éjszakázó ingerültek.
Van nekünk egy kormányzásra képtelen kormányunk. Feltéve, hogy kormányzáson a hétköznapi ügyintézést és a vészhelyzetre reagálást is értjük, nem csupán a hatalmi akarat minden áron való kikényszerítését. Persze sejthette ezt már, aki kórházba került mostanság, esetleg okmányirodában járt, vagy vállalkozásának ügyeit akarta intézni. Sejthette, aki frissen elfogadott jogszabállyal volt kénytelen bíbelődni, vagy szerencsétlenségére állami fenntartású intézményben dolgozik. A most csődöt mondott katasztrófavédelem központi irányításában is csak az történt, mint annyi más helyen az állam fennhatósága alatta. A kormányváltás után a Fideszhez végletekig lojális vezetőt – akit a szép emlékű UD Zrt.-ben is bújtattak az elmúltnyolcév elől – ültettek a szervezet élére, aztán megkezdődött az átszervezés, a központosítás jegyében persze, százak kerültek utcára, hogy a hozzáértést is felülíró politikai lojalitást a legalsó szintekig érvényesíthessék. Lett új törvény hamarjában, és hozzá a jól ismert sikerkommunikáció, Bakondi altábornagy – tudják, Tél Tábornok – szájából például ekképpen alig egy hónapja: „a szervezetileg és struktúrájában is átalakított katasztrófavédelem (…) már most beváltotta a hozzá fűzött reményeket (…) társadalmi szükséglet volt, hogy a katasztrófavédelem országos hatáskörű rendvédelmi szervvé váljon”. A katasztrófavédelem bármely állami szervvel, Bakondi pedig bármely fideszes főokos nevével kicserélhető – ismerősen csengő mondatok ezek. Csakhogy az ilyen, megfelelésre trenírozott szervezetben a főnök nélkül törvényszerűen nem működik semmi. Akinek dolga lenne, utasításra vár, a helyi felelős az országosra, a főigazgató a miniszterre, a miniszter a miniszterelnökre, és ha valamelyikük éppen akkor van külföldön, netán hosszú hétvégére készült, amikor leesik a hó, és még a szél is fúj hozzá, akkor lefagy minden. Tették persze a dolgukat sokan, tűzoltók, polgári védelmisek segítettek a bajba jutottakon, csak a rendszer, az hiányzott belőle nagyon. Pedig a kormány felelőssége éppen ez, a rendszer működtetése.
És akkor ezen a ponton hunyjuk be a szemünket, és képzeljük el egy pillanatra, de tényleg csak egyre, mit is mondana most a Fidesz, ha ellenzékben lenne és a kormány ilyen hozzáértéssel kezelte volna a helyzetet. Vajon a szó, felelősség, szerepelne a harcos nyilatkozataikban?
Mindenesetre Orbán pénteken már nem használta ezt a kifejezést. Feltűnő volt viszont, ahogyan többes szám első személyben beszélt a mentésről, mintha maga is ott lapátolta volna a havat a magukra hagyott civilekkel, meg az eszköz nélkül kizavart rendőrökkel együtt. Jogosan tette, hiszen benne van ő ebben nyakig. Mert amikor elolvad majd a hó, alig látunk majd különbséget aközött, ahogyan a legnagyobb töketlenkedés közepette Pintér belügyminiszter kárhoztatja a tizenórája fagyoskodó autósokat, a meteorológiát, meg egy mobilcéget a córeszért, és ahogyan felelősnek lettek itt kikiáltva eddig minden bajunkért a bankok, a multik, a spekulánsok, Európa, meg a világ, és mindenki, aki nem ők. Annyi történt csak, hogy Pintér lett az új Matolcsy, a bűnbakkeresés, a felelősséghárítás, a valóság elhazudozása és az önkritikára való teljes képtelenség a régi.
Így működteti az államot az a kormány, amely nem tűr semmiféle kontrollt, s ezt még bele is faragja az Alaptörvény gránitjába. Megéri ez a nagy fenekedés, tényleg? Mert miközben itthon tél van és csend és hó és halál, ne feledjük, mit végzett a miniszterelnök Brüsszelben. Olyat kapott ott, mint előtte senki: először vetődött fel komolyabban a szavazati jog megvonása egy tagállamtól az európai normák megsértése miatt. Ez már nem is szégyenpad, ez már az elkülönítő. Az állam, ami itt nekünk belül rohad, odakint szaglik. (Persze nem lettem volna az európai állam- és kormányfők helyében, amikor Orbán a szemük közé vágja a szofisztikált ellenérvet: rezsicsökkentés!)
Belesűrűsödött hát Magyarország ebbe a március 15-ébe. Megmutatta a hivatalos arcát, a lefagyott állammal, a Brüsszelben bokáztatott miniszterelnökkel, a marcipán Horthyként Székelyföldre belovagoló Semjén helyettessel, a rossz magyarsággal és késve elküldött belügyminisztériumi SMS-ekkel, a (nem is annyira) szalon- és ezonácik állami kitüntetésével, meg a belvárosban kóválygó lengyel békemenetklónokkal, akiknek szintén elfelejtettek szólni. De megmutatta a nem hivatalosat is. Civilek tízezreit, akik segítettek, vittek ruhát, élelmet, adtak szállást és jó szót. A rendőröket, akik a pajzsukkal hányták a havat. A polgármestereket, akik tudták, mi a dolguk. A panziósokat, a boltosokat, no meg a kárhoztatott multikat, akik kinyitották az üzleteiket, fedelet és ellátást adva a bajba jutottaknak. Működött minden, aminek nincs köze az államhoz. És szinte semmi, aminek köze van hozzá.
Aligha fér meg már egymással ez a kétféle ország. Az ingerültség érthető.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!