Történt, hogy Bajnai Gordon felnézett – és kimondta. Volt annak az egy héttel ezelőtt kiejtett két szónak szövegkörnyezete: a gazdaság átalakításáról beszélt éppen, az egykulcsos adó megszüntetéséről, a munkahelyek visszaszerzéséről, hogy Orbánnak mennie kell ehhez, de akkor sem megy egyik pillanatról a másikra, és van annak ára, hogy utána jobb legyen. De ami előtte, meg utána következett, kiradírozták azonnal. Annyi maradt csak: fájni fog!
Ugyanazt mondta, mint mikor átvette a miniszterelnökséget. Igaz, fájt is, ami jött, de igaz az is, nagyjából gatyába rázta a gazdaságot, az összeomlást elkerülte legalább. Akkor ez a két szó maga volt hitelesség, Bajnai tán túl sem élte volna politikailag, ha nem mondja előre. Most is sok mindenre jók lennének a papírból feltekintve kimondott szavak. Lehetne megint a hitelesség mércéje: hogy van-e még, aki be meri vallani a nyilvánvalót. Mert hát persze, hogy fájni fog. Fájt eddig is a nyugdíjpénzek elrablásától a háromszoros Bokros-csomagnyi megszorításig sok minden. Mondták, hogy élvezzük inkább, mondták, hogy ez nem az, mint ami, mondták reggel, mondták este, mondták minden hullámhosszon. Fájt akkor is. Mert a politika ilyen, a döntések érdeksérelmet okoznak, vannak nyertesei és vannak vesztesei mindnek. Ez a két kiejtett szó alkalmas lenne arra, hogy megmérjük végre, melyikből van több, nyertesből-e, vagy vesztesből netán. Ezzel a két szóval lehetne értelmesen, okosan beszélni, hogy ha valaki ígér, mondja már meg, mégis miből, kinek a kárára. Hogyha arra büszke, jobban teljesít, mesélje el azt is, milyen áron. Nálunk szerencsésebb helyeken ilyesfajta a politikai közbeszéd. De ez itt Magyarország, az otrombaságig csupaszított politikai szlogenek, az ostobaságig egyszerűsített féligazságok és teljes hazugságok országa, az érvelésre képtelen, de a szájukba adott kommunikációs panelt arcpír nélkül ismételgetni képes politikai papagájok hazája. Aki itt kimondja, fájni fog, megfizet ezért.
Az igába hajtott közmédia napokkal az esemény után sem enged a szorításból. Volt – elvben – közszolgálati Híradó, ahol egyetlen adásban húsz-egynéhányszor ismételgették a két szót, bevágták egyszer, bevágták újra és újra. Ez volt a téma kora reggel, ez volt késő estig. Jöttek aztán a többiek, a közpénzből etetett médiamunkások, jött a közrádió, jöttek az állami hirdetésekből kistafírozott lapok. Érkeztek a szóvivők is aljas kis üzeneteikkel, aztán a kormányférfiak is beszálltak a versenybe, ki tudja egy mondatban a legtöbbször elismételni. A házi versenyben egyébként Semjén Zsolt kicsivel előzi Selmeczi Gabriellát, de hát Semjén igazi élmunkás, tudjuk róla.
Az érdekelne engem nagyon, hogy működik ez. Egyszerre mozdul nyolcvan jól kiképzett szerkesztő, pupillájuk tág, nyáluk csorog, és rávetik magukat az áldozatra? Mert azt mindegyikőjük tudja nyilván, kinek kell nyalni tövig, kit kell ütni, míg mozog. De hogy miként tegyék, az is elő van írva, be van magolva vajon? Vagy jön egy telefon fentről, hogy akkor most? Ki szól? A habonyárpi, vagy a kedves vezető maga? Vajon elég csak annyit mondani fentről, hogy „ahogy megbeszéltük”, vagy el kell magyarázni részletesen, mi a teendő? Felhívják mind a nyolcvan szerkesztőt, vagy létezik valamiféle riadólánc? Rajzszöggel van kitűzve a faliújságra az ilyenkor előírt eljárás, vagy egy titkos kóddal lehet hozzáférni a kormányzati gerinchálón át? Van-e vita ott a szerkesztőségekben, csak úgy, szakmai jelleggel? Hogy nem kell azért huszonnyolcszor bevágni azt a két szót, elég tizenhatszor is. Vagy ez a huszonnyolc is előírás, megmérte a Nézőpont, hogy így hatékony? És van-e még, aki bár csinálja jó pénzért, azért időnként a hányinger kerülgeti közben?
Nem, ez még nem a kampánydübörgés, az csak eztán jön. Nem kétséges, milyen lesz. Fájni fog.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
