„– Éljen a messiás!
Brian: Nem én vagyok a messiás!
– Szerintem te vagy. Én tudom. Követtem már egy párat.”
A legendás Monty Python örökbecsű filmjének, a Brian életének fentebb idézett jelenetét gyakran akarja újraforgatni a posványos magyar közélet demokratikus részének némely szereplője. Most éppen Hosszú Katinkával a főszerepben. Lehetne tényleg röhejes, ha nem lenne valójában nagyon is elkeserítő, hogyan értékelődik át (fel?) egy élsportoló karakán kiállása, néhány határozott szó meg egy nem kevés teatralitással összetépett szerződés. És persze Hosszú Katinka mondata – „felnyílt a szemem: a rendszer nem működik” – ebben az értelmezésben már nem az úszószövetségre vonatkozik, vagy hát szeretnénk, ha nem arra vonatkozna, hanem az egészre, erre az istenverte NER-re, amelybe amúgy szépen simul bele az úszószövetség is a maga vezetőivel együtt. Hosszú Katinka küzdelme az úszószövetséggel alighanem tartogat még fordulatokat, de jelen tudásunk alapján valóban könnyű úgy olvasni: Iron Lady nem illik össze Urambátyámmal. Az Amerikából hozott teljesítményelv, az erre alapozott elvárások, a siker elismerésének kultúrája követeli a maga helyét a magyar ugaron, tegyük hozzá: időnként tán célt tévesztett pökhendiséggel. Mi meg csak remélhetjük, hogy nem sikerül közös erővel elcseszni ezt is, az egyetlen valódi riói magyar aranyesélyt. Kár lenne tehát ebből rögtön politikát csinálni, Fidesz vs. demokrácia, Magyarország vs. Nyugat összecsapást látni ott, ahol inkább olyasmi zajlik, mint a már idézett Brian életében:
„Brian: Nem én vagyok a messiás! Értsétek meg végre, nem én vagyok a messiás! Fel tudjátok fogni? Tényleg nem!
– Csak az igazi messiás tagadja istenségét!
Brian: Mi? Miért, milyen lehetőségem van még? Jó, én vagyok a messiás!
– Ő a messiás!
Brian: Menjetek a picsába!”
Ha Hosszú Katinka kiállásába nem is szuszakolunk bele politikai tartalmat, azért mégis levonható belőle politikailag is használható következtetés. Az nevezetesen, hogy hiteles kiállás, hatékony érdekérvényesítés leginkább csak a kívülállóktól várható, azoktól, akik nem részei ama bizonyos rendszernek. Mint Hosszú Katinka, aki a Magyar Úszó Szövetség által meghatározott és uralt rendszeren áll kívül, hiszen tőle az egyénileg szerzett teljesítményt annak sincs oka-joga elvitatni, aki épp megküzd vele a medenceparton. Más okból ugyan, de hasonlóképp lett rendszeren kívüli az úszónővel gyakorta párba állított Sándor Mária, a fekete ruhás nővér. (Ezen a ponton a méltányosság okán szükséges megjegyezni, hogy akad némi különbség a két élethelyzet között: Hosszú Katinka az első úszónő, aki versenydíjakból egymillió dollárt keresett, Sándor Mária viszont az ellenállásával a százezer forintnyi fizetését is elveszítette…) Mindenesetre Sándor Mária hitelességéről többet mond, hogy nemrég választották őt az év emberének az RTL Klub nézői, tőle nincs is már mit elvenni, nem is kell hát alkalmazkodnia a rendszerhez, ebből pedig esetében bátorság, karakánság fakad. Nem véletlen tán az sem, hogy két nőről van szó, akik per pillanat a leghatásosabban lépnek fel a fennálló ellen, s tűnnek muszáj-messiásnak sokak szemében. A nőkkel, úgy látszik, tényleg nem tud mit kezdeni ez a rendszer.
Hosszú Katinka és Sándor Mária egymás mellé erőltetett példája kis képzettársítással ugyan, de mégiscsak Tölgyessy Péter szavait látszik alátámasztani. A ritkán szóló, és tán éppen ezért mindig figyelemre méltó politikai elemző a Figyelőnek fejtegette, hogy „retorikailag az összes ellenzéki párt rendszertagadó erő, ám… mégiscsak igazolják a berendezkedést”. Továbbá hogy „a régi baloldal emberei nélkül nem lenne teljes a hatalom világképe… az Orbán-rendszernek annyira szüksége van a régi baloldal embereire, hogy lassan támogatottságuk túlságos meggyengülésétől kell a kormányfőnek tartania”. Eszerint tehát a helyzet úgy áll, hogy mára a létező ellenzék – annak minden leágazásával – szem lett a láncban. Nem csupán része, de egyfajta legitimációs forrása is a NER-nek. A legfőbb hivatkozási alapja ennek a kormánynak. Hiszen mindannyiszor, amikor a magyar demokrácia állapota kerül szóba bárhol a világban, különösképp Európában, az ellenzék puszta létére és állapotára való hivatkozás szereli ki a kritikák jelentős részét. Ott vannak, mondják és írják a magukét, arról nem tehetünk, hogy olyanok, amilyenek – válaszolják mindannyiszor a NER katonái az őket bírálóknak, az érv pedig, hogy a váltópártiságra itt legfeljebb a Jobbik tűnik esélyesnek, érthető okból fojtja bele a szót az európai kritikusok túlnyomó többségébe is.
Tanulság? Egyelőre csak a notórius messiásvárók számára adatik. Most már legalább tudják, hol kell keresniük: a rendszeren kívüliek közt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!