Gál J. Zoltán: Kor, tünet

Nem világos mégse, hogy földet értünk-e már, vagy szárnyalunk még egy kicsit, ahogy az egy ivarérett turulhoz illik, úgy. Feltűnt viszont, hogy idén elmaradt a címkézés. A 2013 most nem kapott új nevet. Pedig most, hogy sikeresen átvészeltük a megújulás és az elrugaszkodás hosszú hónapjait, igazán jöhetne a beteljesülés, vagy a csúcsra jutás éve, hívhatnák az ejakuláció esztendejének is, de úgy látszik, maguk is belátták: korai az öröm.

Születtek mégis míves mondatok az év végén, olyanok, amelyek pontosan írják le, mit kellett itt nekünk elviselni, s mi vár még ránk. Az én kedvencem Rockenbauer Zoltáné, aki kultuszminiszter volt az első Orbán-kormányban, de a másodiknak a héten azt üzente, hogy „nem az a konzervatív, aki nem érti azt a kort, amiben él”. Nos, igen, a kor, az tényleg mintha túl bonyolult, túl gyors lenne nekik, kapaszkodnak hát abba, ami elmúlt már rég, de amit legalább felérnek ésszel.

Mert 2013-ban egyre világosabb lesz például, hogy ez a kor Európában nem a kurucos szabadságharcokról, hanem éppen a nemzeti szuverenitás újabb megosztásáról, egyértelműbben: az önállóság egyes darabjainak lemondásáról szól. Az európai országok társadalmi és gazdasági egymásrautaltsága már régen átértelmezte a nemzeti érdek fogalmát. És ha mi ezt eddig nem is vettük észre, a válság megmutatta világosan, hogy a múltba révedő, köldöknéző különállás helyett az igazodás és alkalmazkodás hoz csak jólétet egy olyan országban, ahol már öt éve nem épült szinte semmi, amit ne az Európai Unió fizetett volna. Európa szerencsésebb helyein most azt találgatják, hogy a magyar kormánnyal van-e baj, esetleg Magyarországgal magával. Nem mindegy, hogyan döntenek. Ezen múlik ugyanis, lesz-e kedvük és erejük a Nyugat partjainál tartani kompországot, vagy magára hagyják, hadd sodródjon a Balkán felé délkeletre. Ezért olyan fontos, hogy ennek a kornak a gyerekei, és mindazok, akik őket itthon akarják tartani, bebizonyítsák jövőre, hogy tán még többségben is vannak azok, akik boldogulni és nem hadakozni akarnak a korral, amelyben élnek.

Megjelent idén egy könyv Amerikában, idéztek belőle itthon is néhányszor, „Miért buknak el a nemzetek”, ez a címe. Ha érteni akarjuk ezt a kort, hasznos olvasmány. Nagy történelmi kudarcokat tanulmányozva jutnak arra a szerzők, hogy hosszú távon bukásra, elszegényedésre, de legalábbis kilátástalan sodródásra vannak ítélve azok az országok, amelyekben erősen központosított a hatalom. Ahol a törvényeket a hatalmi érdekekhez szabják. Ahol az elvben független hatalmi ágak is a vezető befolyása alá kerülnek, ahol sérül a jogállam, a szerződéseket nem tartják be, ahol a gazdaságot a politikai elit sajátítja ki magának. Ezek szerint két éve énekelnek itt nekünk a bukás kottájából – szerintem az már jövőre elválik, meddig még.

De a reménykedésre persze mindig van ok, mesélek is egyet, amit tegnap hallottam egy szem- és fültanútól. Történt, hogy a 6-os villamosra felszállt a kormány egyik volt minisztere, mindegy is hogy ki, nevére úgyis csak a heveny közéleti érdeklődésben szenvedők emlékeznek. Pechére egy ilyen kapaszkodott mellette. – Maga mit csinál itt? – kérdezte ez az 50 körüli férfi. – Utazom, kérem – válaszolt szerényen az exminiszter. – Na ezt az országot jól szétb…ták, maga meg a haverjai – mondott véleményt rezignált hangon az állampolgár. – De én nem csináltam semmit – válaszolt erre az exminiszter.

Végül is, ha jobban belegondolunk, teljesen igaza van.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!