Nem olyan nehéz elképzelni, mit érezhetnek most. Csak egy pillanatra gondoljunk bele, hogy utána gyorsan el is felejtsük: az milyen lenne, ha egy magyar embert álmában baltával agyonverne, fejét a nyakáról kis híján levágná egy – bocsánat – szlovák vagy román, vagy piréz, vagy akármilyen alávaló, akit azután elnöki kegyelemben részesítenének, hősként ünnepelnének. Csak azért, mert megölt egy magyart.
Ha akadna hely a világon, ahol magyart ölni nem lenne bűn, hanem hőstett, mi vajon, hogy lennénk? Mit éreznénk? Mit várnánk el ilyenkor a magyarságra, nemzetre, meg büszkeségre oly gyakran és oly hangosan hivatkozó kormányunktól? S mit a miniszterelnöktől, aki szerint immár világnemzet a miénk? Hová mennének akkor a fajmagyarok zászlót égetni?
Nem, ilyen nem történhet, azt mi nem hagynánk. Magyart ölni nem lehet. Örményt se. Kivéve, ha megfizetik. Egy baltával feldarabolt örmény ára Magyarországon úgy 2-3 milliárd eurónyi azeri manat. Mi ennyiért adjuk egy ember életéért. Igen, mi. Magyarok. Ezt így írják, mondják most mindenhol. Rólunk, Önről, rólam, mindenkiről. Magyarnak lenni a civilizált világban egy ideje kínos és magyaráznivaló már. Most a legteljesebb szégyen lett. Nem, mielőtt valaki félre akarná érteni, nincs ebben semmiféle eleve elrendelés. Egyszerűen csak az, amit Magyarország nevében tesznek, az szégyent hoz minden magyarra. Megalázottságunkban örmények lettünk most, jó sokan a saját hazánkban.
Kétsége ne legyen senkinek, az azeri baltás gyilkos kiadásáról nem az igazságügyi minisztérium szakreferense döntött – ahogy a Fidesz szóvivője példátlan cinizmussal fogalmazott tegnap – „a nemzetközi jog szabályainak megfelelően”. Erről Orbán Viktor miniszterelnök döntött, és nem a nemzetközi jog, hanem saját politikai-hatalmi érdekei alapján. Tudni lehet ezt nem csak az azerbajdzsáni hivatalos közlésekből, amelyek nem győznek hálálkodni a magas szintű magyar segítségnek. Tudom ezt előző, politikusi életemből is, hiszen a gyilkost, elítélése óta meg-megújuló erővel akarta hazavinni az azeri diplomácia, de a külügyi és az igazságügyi apparátus mindannyiszor jelezte, a baltás ember nem adható ki. Az világbotrány. Biztos, hogy most is jelezték. Biztos, hogy most is tudták. Mégis kiadták. Mert a pénz, az azeriek által megígért magyar államkötvény-vásárlás fontosabb volt Orbánnak. Pénz, új forrás nélkül ugyanis nem fenntartható a mindenfelé körberöhögött gazdaságpolitikája. Pénz jöhetne az IMF-től is – lásd még: saját bankunk –, csakhogy annak feltételei vannak. Fenntartható adórendszer, átlátható közbeszerzések, független intézmények, ilyenek. Ezek Orbán számára nem elfogadhatók, a kudarc beismerését, és az ebből fakadó fájdalmas lépések politikai kockázatát nem vállalja. Ilyen vezető ő. Inkább belemenne egy gazdaságilag legalábbis veszélyes, viszont kellőképpen átláthatatlan üzletbe egy családi hűbérbirtokként irányított diktatúrával.
Íme, az értékalapú kormányzás, ahogy megígérték. Hogy kinek mi az érték, azon persze lehet vitatkozni, tesszük is eleget. De eddig azt hihettük, hogy a legalapvetőbb, a legnyilvánvalóbb, a közös és egyetemes tekintetében legalább nincs vita. Hogy az emberi élet védelme és tisztelete, az nem lehet politikai alkuk tárgya. Tévedtünk. Ez már itt Félázsia? Vagy tán egészen az?
A magyar kormány most vagy visszataszító elvtelenségében, vagy ordító ostobasággal, de belesétált egy világpolitikai konfliktus kellős közepébe. Orbán Viktor ott játszadozik a gyufával, ahol Eurázsia talán legnagyobb lőporos hordója fekszik. Azerbajdzsán és Örményország konfliktusa két nagyhatalom is érintett, Oroszország az örmények oldalán, Törökország az azeriekén. A vita a keresztény-muszlim szembenállással éppúgy összefügg, mint súlyos, egész Európára kiható energiapolitikai ügyekkel, ráadásul mindez Irán tőszomszédságában. Döbbenten nézik a világ összes külügyminisztériumában, mit művelünk mi itt. Ha innen nézzük, Orbán Viktor tényleg világpolitikai személyiséggé lett, amiként az régóta vágya neki.
De vajon van-e még ott valaki az ülepe környékén, aki megmondja: ezt csúnyán elbaltáztad főnök, hogy legyen stílus is abban az őszinteségben. Emlékszik még valaki egy Martonyi János nevű külügyminiszterre? Elismert tagja volt ő az európai diplomataköröknek. A kormánya miatt megkopott megbecsülésének utolsó kicsiny darabkáját azzal tudja csak megmenteni, ha ehhez már nem adja nevét és lemond. Ezt követeli az ellenzék Navracsics Tibortól, a kiadatást intéző igazságügyi minisztertől is. Pouvoirja neki is volt egykoron, de az szerintem elfogyott már a nagy büdös nemzeti együttműködésben. Hogy tévedek-e, az kiderül abból, lesz-e arca a maradáshoz ezek után.
Ezt a kormányt persze eddig is bottal piszkálták már Nyugaton, hát majd azzal fogják keletebbre is. Csakhogy az elvtelenségnek és ostobaságnak az elegye még súlyosabb legyen: ezek után aligha kapja meg Orbán a maga harminc ezüstjét Azerbajdzsántól. A magyar kormány most arra hivatkozik, hogy a kiadatás ügyében át lettek verve. És a hitvány üzletükben? Ott nem lesznek? Ha most kezdenének magyar államkötvényt vásárolni az azeriek, az felérne egy beismerő vallomással. A titkos alkuk beismerésével. Azzal, hogy Magyarországon áruba bocsátották az emberi méltóságot és tisztességet. Hogy eladták a lelkünket.
Ideje utánanézni, mi is a pontos definíciója a hazaárulásnak.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
