Hogy mi lesz a vasárnapi népszavazás után? Mi lenne? Hétfő.
- Az is lett, hétfő, ahogy azt a miniszterelnök megmondta. Majd nem sokkal utána lemondott, kétharmaddal nyert az ellenzék, széthullott a politikai oldala, és az istennek se akaródzik összerakódni, azóta se. Vannak népszavazások, amelyek átírnak mindent. Akárcsak hét évvel ezelőtt Magyarországon, úgy most vasárnap Görögországban.
Az teljesen világos, hogy a vasárnapot követő hétfőn semmi nem marad úgy Görögországban, ahogy eddig volt: ott vagy a kormány bukik, annak minden bizonytalanságával, vagy az egész ország, annak minden bizonytalanságával, lesz még erről szó bőven. De arra kevesebb jut mostanság, hogy a görög válság a Ciprasz-kormányétól csak időtávjában különböző politikai kutyaszorítóba sodorja az egész Európai Uniót is. A görögök sorsa napokon belül eldől, de Európának sincs már sok ideje belátni: ez így nem mehet tovább. Az összeurópai szorultság oka – leegyszerűsítve –, hogy a megszaporodott krízishelyzeteket, gazdasági-pénzügyi válságoktól Ukrajnán és Görögországon át egészen a menekültproblémáig, Európa csak a nemzeti hatáskörök rovására kiterjesztett közös politikákkal képes, ha egyáltalán képes, kezelni. Csakhogy ez automatikusan előállítja a politikai helyzetet a tagállamokban: mindazoknak, akik le akarják váltani az éppen regnáló kormányokat, tagadniuk kell a kormányok által otthon képviselt közös európai politikákat is. Ezt viszont az éppen hatalmon lévők eminens politikai érdekük okán nem hagyhatják figyelmen kívül brüsszeli alkudozásaik során, minekutána tovább bonyolódik az amúgy is nehézkes európai döntéshozatal, ettől Európa még látványosabban kezd hasonlítani egy béna kacsára, ami viszont tovább spricceli az olajat az euroszkeptikusok és egyéb populisták által gyújtott tüzekre. A kör lassan bezárul, nem véletlenül került egy platformra az athéni dráma ügyében a fennálló európai rendet balról tagadó görög Sziriza és spanyol Podemos a szélsőjobboldali francia Nemzeti Fronttal (és Nobel-díjas közgazdászokkal, tegyük hozzá a korrektség kedvéért). Mindenesetre én nem játszanám a meglepettet amiatt, hogy az EU vezetői kormányt akarnak már buktatni Athénban, nehogy a Sziriza zsarolási-blöffölési politikájából hivatkozási alap, netán valami ragályos fertőzés váljék máshol.
Európa számára ebből a politikai szorultságból nem nagyon látszik kiút másfelé, csak arra, amit a német és francia gazdasági miniszter közös esszében fejtegetett a minap: az eurót használó országokból legyen valódi unió valódi közös intézményekkel, valódi közös politikákkal, a többiek meg majd kihasználhatják a szabadkereskedelem jelentette előnyöket a periférián.
Ebben a leosztásban nekünk per pillanat csakis a periférián látszik hely, nem is tűnik úgy, hogy szívesen látnának egy olyan országot a belső klubban, mint amilyenné a miénk lett. És ezen a ponton rá is kanyarodhatunk arra, mi köze a mostani görög népszavazásnak a hét évvel ezelőtti, szociálisnak nevezett – csúfolt? – emlékezetes magyar referendumhoz.
Nem csak a kérdések álságossága hasonló, de egymással összevethető politikai kísérletek következménye is mindkettő. Csak míg Görögországban ebből jól kalkulálhatóan tragédia lesz, itthon két választási győzelem. Csak az emlékezet felfrissítése okán: hét éve Orbán leszavaztatta az országgal a kórházi napidíjat meg a vizitdíjat, azóta a betegek egyre többet költenek a magánellátásban, más választásuk nem lévén. Hét éve leszavaztatta Orbán az országgal a kis összegű tandíjat is, minek következtében ma minden második magyar fiatal külföldön akar továbbtanulni, más választása nem lévén. Ettől még Orbán itthon hetedik éve elég sikeresen játssza magyar Szirizaként az EU-val harcoló megszorításellenes populistát – közben persze régen végigvert több ahhoz hasonló programot, mint amilyet most a görögöktől várnak a hitelezők –, és újabban már ő a magyar Nemzeti Front is, amennyiben politikája legközepébe emelte az idegenellenességet. Hogy ezt zavartalanul teheti, annak két oka biztosan van.
Az egyik, hogy Orbán jobban kiismerte az Európai Uniót, mint görög kollégája. Mindketten el akartak menni a falig, csakhogy a görögök most törik be a fejüket rajta, Orbán viszont mindig behúzza a féket az utolsó pillanatban, hogy aztán újra nekilóduljon, és újra megálljon, indul-befékez, így megy ez, mióta kormányra került. A fal tudniillik, amibe Európában bele tud ütközni egy kormány, nem politikai, hanem csakis gazdasági elemekből, de leginkább számokból, százalékokból, kritériumokból épül. Ezeket tudják csak számon kérni, erre van ugyanis kidolgozott mechanizmus, másra nincs. Hogy világos legyen: miközben a görögök ügyén vitatkozik Európa, az EU belső piaci biztosa interjút ad arról, hogy pontosan tudják, milyen sokat lop el a magyar kormány az uniós forrásokból, de mégse tudnak, és hát nem is nagyon akarnak most ez ellen fellépni. Orbán hamar megértette ezt: amíg a gazdasági szabályokat betartja, lophat, törvénykezhet, ahogy akar, megakadályozni ebben kívülről nemigen tudják.
És belülről sem tudják megakadályozni, mert a ringet, amelyben a magyar politikai csaták folynak, Orbán rajzolta körül a hét évvel ezelőtti népszavazásával. A Jobbikkal vívott populizmusversenyben most tett szert jelentős előnyre a menekültellenességgel, hamarosan jön egy kis buzizás is közpénzen, majd meglátják, a demokratikusnak nevezett ellenzék vezető ereje pedig feladni látszik azt az alapvetést, hogy a politizálás a közvélekedés formálására is alkalmas, nem csak annak leképezésére. Ezért aztán az MSZP-t súlyosan zavarba lehet hozni az olimpia ötletével, miközben a menekülteket kriminalizáló törvény esetén is csak egy tartózkodásra telik tőle, hogy a melegházasság ügyében tett borzalmas összevissza nyilatkozataikról ne is beszéljünk. Orbánnál, mivel őt úgynevezett elvek és értékek már régen nem kötik, nincs jobb azon a terepen, ahol le akarják győzni. A kilátástalan populizmusküzdelemben pedig a riválisok is lassan, de biztosan veszítik el egykor volt elveiket és értékeiket.
Hogy mi lesz vasárnap után? Másnap semmi nem maradhat már úgy, ahogy eddig volt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
