„Néznek bennünket kultúrnépek. Látják képtelenségünket a haladásra, látják, hogy szamojéd erkölcsökkel terpeszkedünk, okvetetlenkedünk Európa közepén, mint egy kis itt felejtett középkor, látják, hogy üresek és könnyűk vagyunk, ha nagyot akarunk csinálni, zsidót ütünk, ha egy kicsit már józanodni kezdünk, rögtön sietünk felkortyantani bizonyos ezeréves múlt kiszínezett dicsőségének édes italából, látják, hogy semmittevők és mihasznák vagyunk, nagy népek sziklavára, a parlament, nekünk csak arra jó, hogy lejárassuk. Mi lesz ennek a vége, szeretett úri véreim?”
Tőlünk hangos a világ már megint, az lett a vége. Azt a gyűlölettől metszett pengeszájat mutatják, meg az ostobaságtól matt tekintetet. A magyar országgyűlés egy tagjának képét. És megbotránkoznak. És undorodnak. Hogy mi folyik minálunk, azon. Ahogy megbotránkozunk és undorodunk mi is jó sokan, néhány szuttyos kis náci miatt ég az arcunkról a bőr megint. A mondataik miatt, amit nem most mondanak először. Mondták eddig is, körmondatokba csomagolva, nemzetiszín szalaggal átkötve, azon a kódolt nyelven, amit olyan jól ért mindenki ebben az országban. Most meg azzal mentegetőznek, hogy pongyolán fogalmaztak. Aztán már másnap ott folytatják, ahol abbahagyták. Mert a holokauszt nekik „állítólag”. Aki meg felhorkad, az zsidó mind, nyilván. Zsidózni, cigányozni, ezt kínálják mindenre megoldásnak, hogy ha van is probléma, hát legyen még nagyobb. Jöjjön csak, áradjon a gyűlölet, abból lesz a finom, meleg szavazat, ugye? Nem a mondataik pongyolák, hanem ők maguk azok. Ahogy pongyola az a csend, ami a mondataikat fogadja a parlamentben. És pongyola, hogy csak egy képviselőről tudunk, aki mikor összeírni próbálják, hát úgy csinál belőlük hétmérföldes hülyét, ahogy azt megérdemlik. És pongyola az igazságügyi államtitkár, aki ahelyett, hogy a büdös francba küldené őket, hát válaszol nekik, hogy ő ugyan nem izraeli állampolgár. Ez tarja őket életben, hogy aljas kis provokációikra válaszolnak. Meg az, hogy akinek tenni elsődleges felelőssége, a tavalyi közleményét elégnek gondolja az idei aljasság kezelésére. Ctrl C, Ctrl V: ennyi telik a kormányzó uraktól. Vagy még ennyi se. A miniszterelnöktől például egy megveszekedett mondat nem sok, annyi sem. Pedig kezelni az ilyeneket nem utólagos pénzbírsággal kell, hanem vastag falú karanténnal. Oda kell őket bezárni, és ha csak megmozdulnak, hát visszazavarni őket. Kellene ehhez mindenki, aki egy kicsit közelebb van a középhez, mint ezek. Mégse baj tehát, ha a Fidesz frakcióvezetője is beszél a mai náciellenes tüntetésen. Hátha mond is valamit. Hátha szól saját, meg a pártja felelősségéről, ahogy az mindenki mástól is elvárható. Hátha lesznek neki végre világos és egyenes mondatai. A sok önkormányzatban működő Fidesz–Jobbik együttműködésről, teszem azt, amit egyébként maga kezdett el még 2006-ban. Hátha.
„Mert magam is ősmagyar volnék, s nem handlézsidó, mint ahogy ti címeztek mindenkit, aki különb, mint ti. A vége az lesz, hogy úgy kitessékelnek bennünket innen, mintha itt sem lettünk volna. Legyünk ez egyszer számítók. Kerekedjünk föl, s menjünk vissza Ázsiába. Ott nem hallunk kellemetlenül igazmondó demokratákat. Vadászunk, halászunk, verjük a csöndes hazai kártyajátékot, s elmélkedhetünk ama bizonyos szép ezredéves álomról.”
Ezek összeírnák hát, akik nem tetszenek nekik. Ki tudja, mit csinálnának velük, ha tehetnék. Azok meg azt írják össze épp, akik tetszenek nekik. És tudjuk, mit csinálnak velük, amíg tehetik. Pénzt adnak nekik, meg posztot, és díjakat. Velük, belőlük csinálnak már nem csak iskolát, de színházat, meg múzeumot nekünk. Mit csodálkozunk, ha ezek az összeírók egymás kegyeit keresik folyton? Kiadták gebinbe a magyar kultúrát ennek a szélfútta hajú és gondolatú nyolcvanéves belsőépítész bácsinak. De ő legalább nem kertel, Fekete György nyílt egyenességgel vágja a képünkbe: az lesz, ami neki tetszik. Amit például nem ér fel ésszel és szépérzékkel, az nem lesz. Fogja majd Fekete a magyarságmérőjét, ott hordja a kacagánya alatt nyilván, és azzal porciózza ki nekünk a kultúrát. Most legalább a békemenetesek is bemehetnek a Műcsarnokba, úgyis a közelben teszi le őket a bérelt busz. Ami meg modern, ami új, ami formabontó, netán kritikus, egyáltalán: ami más, arra támogatás ezután nem jut. Megígérte a miniszterelnök néhai barátjának, hogy így lesz, és a miniszterelnök nem hazudik soha, ez is saját közlése neki. Reménykedni abban lehet csak, hogy mivel ennek a Fekete-féle pénz- és díjosztó kompániának vannak komolyan vehető tagjai is, talán az ő ízlésük is előtüremkedik majd néhanap. Ha meg nem, hát emlékezzünk: volt nekünk egy kulturálisan sokszínű és korszerű, művészileg izgalmas és elismert kis országunk. Most meg majd nem lesz egy darabig. Volt már, hogy hiányzott nagyon.
„Menjünk vissza, szeretett úri véreim. Megöl itt bennünket a betű, a vasút, meg ez a sok zsidó, aki folyton ösztökél, hogy menjünk előre. Fel a sallanggal, fringiával, szentelt olvasókkal, kártyákkal, kulacsokkal, agarakkal, versenylovakkal és ősökkel! Menjünk vissza Ázsiába!...”
(Idézetek: Ady Endre „Menjünk vissza Ázsiába”, Nagyváradi Napló, 1902. január 31.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!