Gál J. Zoltán: Megmondók

Még ha Kerényi Imre mondta is, lehet benne valami. Mi másért jutna eszembe annyiszor, emlegetném magam is, és hallanám mindenfelől emlegetni egyre gyakrabban nevezettet mostanság? Persze rendszerint csak egyfajta szövegkörnyezetben, de akkor is. Kerényi szavai a puszta szemantikai megközelítésen túlmutató jelentőséggel bírnak. Feltárják például a múlt sötét titkait, rámutatnak az „elmúltnyolcév” bűnei közül a legnagyobbra, a lipótmezei OPNI elhamarkodott bezárására.

Ez a múlt bűneiben fogant spirituális viszony megüli a lelkeket, nehéz tőle szabadulni. Nem sikerül azoknak sem, akik most oly magabiztossággal és kérlelhetetlen éleslátással szórják jelzőiket a maguk alá enkezükkel hordott Parnasszusról. Időnként nagyjából annyi spiritusszal, miként azt Kerényi teszi.

Az ellenzéki együttműködés kísérletének legnagyobb hozadéka, hogy elkezdte politikává formálni, a közélet szabályrendszere köré rendezni az itt-ott szunnyadó, időnként kitörni akaró, de magának csatlakozási felületet eleddig mégsem találó elégedetlenséget és kormányváltó hevületet. Márpedig sokan, sokszor mondták el joggal, hogy mégoly tisztességes civil naivitással, utcai feszültséglevezető akciókkal önmagában nem fog menni. Ahogyan azt Bajnai Gordon is világossá tette október 23-án: ezt a kormányt csak politikai eszközökkel lehet leváltani. Azokat pedig ugyebár a politikusok birtokolják, ha valaki kézbe akarja kapni ezeket, politikusnak kell állnia. Ezt teszi most Bajnai és teszik néhányan körülötte. Helyesen. Mert a kormányváltás szükségességéről szónokolni, és közben a politikát, mint olyat szapulni és a politikust, mint olyat lenézni, na, ez így együtt értelmezhetetlen. Ettől még nem kell mindenkinek politikusnak állni és nem kell minden politikust, még az olyat se, akivel elvben azonosak a céljai, szeretni.

Mindezt csak azért fontos megint leírni ide, mert az elmúlt napokban újra megszaporodtak azok a mondatok, amelyek alapján a magyar közéletet csakis az ufók képesek megújítani. Olvasva, hallgatva az önmaguk szakértői nagyszerűségébe, netán publicisztikai jópofaságába belezavarodott megmondó emberek némelyikének véleményét, úgy tűnhet, politikával mifelénk csak kétféle ember foglalkozik. Vannak ugyebár a múlt emberei, akik mind, úgy ahogy vannak, hiteltelenek, elhasználtak és alkalmatlanok, hiszen a politika elmúlt húsz évének összes mocska-sara csúfítja el arcukat. És vannak a jövő emberei, akikről mindenki beszél, viszont még senki nem látta őket. Tán a jelen embereiről sem kellene elfeledkezni, mert teendők mintha per pillanat lennének.

Nagyjából olyan teendők, amelyeket az Együtt 2014 mozgalom gyúrt a héten petícióvá, amelyhez e sorok írásakor már több mint 13 ezren csatlakoztak. A választói összefogást támogató nyilatkozat ez, tele szép mondatokkal, nem is kötött bele ezekbe a mondatokba senki. Csak az aláírókba, de beléjük azon melegében. Mondván, ők a múlt emberei mind, kik is lennének mások. Eltöltöttem hosszabb időt az aláírói névsor böngészésével. Láttam ott fiatal filmrendezőket, színészeket, jogászokat, írókat és tanárokat, és nyilván vannak kőfaragók és balett-táncosok is, de az ő nevüket nem ismerem. Akiknek neve nekem ismerős, azoknak túlnyomó többségéről most tudtam meg, hogy mit és miként gondolnak erről az országról, mert eddig erről nem beszéltek. De úgy látszik, most kijött belőlük, úgy látszik, elegük van nekik is. Már mitől lennének ők a múlt emberei? Mert ismerjük a nevüket, attól? Mert véleményt nyilvánítanak, attól? Vagy mert egyikük-másikuk vitában áll azokkal, akik életműveket képesek néhány jól irányzott jelzővel elintézni a nekik adatott médiafelületeken?

Van itt egy súlyos névsor, súlyos nevekkel. És ez a súly mostantól nyomja azokat, akik politikusságra adták a fejüket. És úgy van jól, hogy agyonnyomja majd őket, ha nem képesek cipelni. Minden más spirituális.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!