Sokunknak van okunk most bocsánatot kérni.
Nárcisznak köszönhető ez az őszinteségi roham, a magyar kuvasznak. (Naná, majd belga juhász?!) Úgy tűnt, a miniszterelnök hazudott magának egy nemzetkarakterológiai szempontból jól kiválasztott kutyát, mindezt néhány percnyi Facebook-dicsőségért, és hogy ilyen vérzivataros időkben is biztosítsa együttérzéséről az állatvédőket. Pár nap múlva persze azt, amit követeltek, hogy tudniillik börtönbüntetés sújtsa az állatkínzókat, simán elkaszálta a fideszes többség a parlamentben, de ettől még cuki kis fotó az ott Orbánról és Nárcisz kuvaszról. A sajtó Habonyon és Vajnán túli része azonban már megint baltával hasogatta a szőrszálakat és utánaeredt ennek a bulvárkamugyanús kutyás sztorinak. Nárcisz végül meglett, egy füllentéssel kevesebb – de egy orbitális hazugsággal több. Mert már nem a kuvasz tulajdonjoga az érdekes, hanem a földé, ahol él, azé a több százmilliós, ha nem milliárdos értékű birtoké, a rajta lévő kúriaszerű épületekkel együtt, ami bár Mészáros Lőrinc felcsúti milliárdos, mellékállásban polgármester nevén van papíron, de minden jel szerint Orbán Viktor kényét és kedvét szolgálja.
És akkor most van ideje a bocsánatkérésnek, első helyen is Ferenczi Krisztinától, aki aprólékosan tárta fel a beláthatatlan méretű Orbán-vagyon történetét, közte ezt a birtokét is, megírta több cikkben és könyvben, de hogy erre a magyar sajtó most rácsodálkozott, már nem érhette meg.
És igen, jár a respektből azoknak is, akik minden rosszat feltételeznek erről a rezsimről, akik nem is csak rendszerszintű korrupcióról, de bűnszövetkezetről, maffiáról, az ország szisztematikus kirablásáról írnakbeszélnek egy ideje már, és akiket mi hajlamosak vagyunk elfogult megszállottaknak, jobb esetben amolyan túlfeszített lényeglátónak tekinteni. Nos, az a helyzet, hogy minden igaz. Amit feltételeztek róluk, az is, és amit megfelelő fantázia hiányában még feltételezni se tudunk róluk, az is.
Nárcisz, úgy is mint nyomravezető és közéleti viszonyaink éber őre – a watchdog – esete után immár az az igazi kérdés: ha Mészáros Lőrinc birtoka valójában Orbáné, akkor ki a hatalmi akaratból közbeszerzéseken meggazdagodott egykori gázszerelő és a többi oligarcha vagyonának valódi birtokosa és haszonélvezője? Kié a sertéshizlalda, a csatornázó cég, ki a valódi szállodatulajdonos? És a sok belvárosi étterem? Hát a Garancsi által megvásárolt ingatlanoknak ki a valódi tulajdonosa? Akiknek szavára nem figyeltünk eléggé, azok mondják erre: Orbán Viktor ma Magyarország egyik, ha nem a leggazdagabb embere. Mondják, aztán legyintenek lemondón.
És okkal legyintenek, hiába szaporodtak meg a címek Nárcisz kutya esete után a sajtóban: ebbe fog Orbán belebukni? Én inkább annak látom jeleit, hogy ez az ország különösebb megrázkódtatás nélkül tér napirendre a tény fölött, hogy a korrupció gyanúja már nemcsak a miniszterelnök környezetét lengi körül, hanem magát a miniszterelnököt is. Mintha magától értetődő lenne, amit Lánczi András, a Corvinus rektori székének várományosa, kétkezi közpénzköltő amúgy felmentésnek szánva mondott: „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”. Mintha lenne többsége a gondolatnak(?), amit a bülbülszavú Kerényi Imre főállású nyalonc fejtegetett a minap: „az természetes dolog, hogy a rokonok és barátok részt vesznek a gazdasági életben, a politikai életben. Azért folyik a politikai harc, hogy ezeket az erőforrásokat birtokolja az a csoportosulás”.
Rokonok, barátok, erőforrások. Lopás. Tényleg ez lenne a politika lényege, és az arról alkotott többségi vélemény? Ezért nem teltek még meg az utcák háborgókkal, akik kikérnék maguknak, hogy minden áldott nap kiderül néhány milliárdról, hogy „elvesztette közvagyon jellegét”? A beletörődést nem lehet a sajátos kelet-európai viszonyokkal magyarázni, mikor Varsóban kis híján elfoglalják a Miniszterelnöki Hivatalt azok, akik – figyelem! – az Alkotmánybíróság jogköreit védik, de még Pozsonyban is, bár csúnya eredménnyel, de működött a múlt heti választásokon a demokratikus kontroll. A belenyugvás igazi hungarikum, amire magyarázat lehet a kormányzati korrupció magyar sajátossága: a mennyiség.
Ahogy azt Alain de Botton francia filozófus-író írta magyarul is megjelent könyvében: „A hatalmát megszilárdítani akaró diktátornak (…) arra kell ügyelnie, hogy a sajtó folyamatosan véletlenszerűnek tűnő beszámolókkal jelentkezzen, legyen ilyenből sok, a kontextust ugyanakkor ne világítsa meg túlzottan, a tematika szüntelen változzon. (…) A hírek áradata az örökkévalóságig háborítatlanul hagyná a status quót.”
Vagyis annyi a felháborodni való minálunk, hogy mai felháborodásunkban elfelejtjük már, min is háborodtunk fel tegnap. Ha tehát mindennap és sokat lopsz, akkor Magyarországon megúszhatod. És ha mégsem ilyen ez az ország, a legnagyobb örömmel kérek bocsánatot a tévedésemért.
Addig is: letörölgetem a port Ferenczi Krisztina könyveiről.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!