Szabad szemmel régóta nem látni már, hol húzódik itt az ingerküszöb. Elszáll alatta lassan minden, ami kicsit is bonyolultabb, összetettebb a fekete- fehér egyszerűségénél. A menekültválság, mondják, kellett Orbánnak, mint egy falat kenyér, és tudja is már mindenki, aki tudni akarja, miért: visszahódított Jobbik-szavazók, elhallgattatott belső elégedetlenkedők, újratöltött háborús retorika, az erős vezető szerepében tetszelgés, kilépés a hazai politika kulisszáiból az európai nagyszínpadra. Ha ez nem lenne elég, örülhet annak is, hogy a menekültügy iszonyú súllyal telepedett rá a közéleti napirendre, átrajzolta azt is, amivel békeidőben egy miniszterelnök, egy kormány teljesítményét megítélni szokás. Mert az mégiscsak úgy van, lenne, hogy egy politikus elsődleges terméke a jövő, azzal kereskedik, azt árulja a választóknak, s hogy jól teszi-e a dolgát, azt azon (is) mérik, mondom: békeidőben, hogy hozzátesz-e, avagy elvesz ebből a jövőből.
Csak ezen a héten három hír is akadt, ami a menekültügy takarásában szürkült bele a többé-kevésbé érdektelenségbe, három hír, ami semmi másról, csak a jövőről tudósít, az országéról, a gyerekeinkéről meg a sajátunkról,tényleg semmiség, szóra sem érdemes. Ami az országot, annak gazda(g)ságát illeti, az nagyobb részt azon múlik, lesz-e elég munkahely, és akad-e, aki ilyet teremt Magyarországon. Hogy melyik ország alkalmas a termelő tőke befogadására, azt a versenyképességi rangsorok szokták rögzíteni, ezek közül az egyik legtekintélyesebb, a World Economic Forumé. Na, mi ezen a rangsoron újabb három helyet csúsztunk lefelé, az még hagyján, hogy az EU-ban a hátsó fertályban kullogunk, de legfontosabb vetélytársaink, a régiós országok közül is csak a mi mutatóink romlottak. Gyurcsány a hibás, hát persze, ám a magától értetődő magyarázatot némiképp árnyalja, hogy a felmérés szerint a lecsúszás oka az intézmények rossz működésében, a rendszerszintű korrupcióban, a gazdaságpolitika kiszámíthatatlanságában és a túlzottan magas adókban keresendő. Ezeket összefoglalva nyugodtan nevezhetjük így is: kormányzás. De tudom, ez fel sem tűnik, amikor a miniszterelnök szinte brillírozik a nemzetközi porondon, keresztes háborújában az ország hosszabb távú jövőjével nincs ideje foglalkozni, miért is tenné, ha az úgysem érdekel senkit éppen.
Minekutána a versenyképességi rangsor készítői is megemlítik a lecsúszás okai közt, hogy a magyar oktatás színvonala messze elmarad a világ élvonalától, és a héten egy elemzés nyomán újra szembesülhettünk a 2012-es PISA-felmérés lehangoló eredményeivel, hogy tudniillik a magyar diákok elmaradnak kortársaiktól szövegértésben, romlanak a matematikai eredményeik, és a digitális kompetenciáik is csapnivalók, talán érhetne ingerküszöböt is a teátrálisan fennkölt kérdés: a gyerekeink jövőjével, azzal mi lesz? A hozzáértők szerint romló teljesítményük sok tényezővel magyarázható, de a legfontosabb, hogy a szociális különbségeket nem enyhíti, hanem felerősíti a szelektív magyar iskolarendszer. Ebben pedig világosan tetten érhető az oktatáspolitika, mondjuk így: a kormányzás felelőssége. A kompetenciaromláshoz vezető hibás lépések ráadásul folytatódnak a középiskolák szerepének visszaszorulásával, a központosításhoz való eszetlen ragaszkodással, hogy ebből miként lesz valaha javulás, arra a közoktatási államtitkár minapi korszakos Népszabadság-interjújában kábé annyit volt képes válaszolni, hogy az ezeréves Magyarországon van hagyománya a jó iskolának. Mondjuk, hagyománya, az tényleg van, a széles közvéleményt pedig a jelek szerint ez a válasz tökéletesen kielégíti, minek is kellene szembesíteni például a miniszterelnököt az oktatáspolitika károkozásával akkor, amikor nála jobban úgysem tudja senki elküldeni az anyjába a szomszédos országok kormányfőit. Ez a kompetencia, nem a szövegértés.
Ha már a közoktatási államtitkárnak nem ment, talán nem lenne haszontalan meghallgatni az egészségügyi államtitkárt, ő hogyan magyarázza a bizonyítványát. Mit mond például arra, hogy a héten a Nemzeti Egészségügyi Kerekasztal – e körül ül az összes fontos szereplője – festett nem sötét, hanem éjfekete képet a magyarok egészségi állapotáról és a magyar egészségügy helyzetéről. De hát az államtitkárt nem áll módunkban faggatni, mert éppen nincs kormányzati vezetője az ágazatnak, ha majd feláll végre a propagandaminisztérium, utána esetleg lesz idő erre is. Addig magunknak kell öblögetnünk a saját jövőnkkel kapcsolatos tényeket, hogy tudniillik előbb halunk meg, mint Európában szokás, és hogy ez így van, abban az egészségügyben tapasztalható szakember- és pénzhiány éppoly ludas, mint az elavult, lerohadt intézmények sora. Vagyis, hogy tovább éljünk, ahhoz nem elég letenni a cigit és leszokni a csülkös pacalról, de nem ártana hozzá egy felelős kormány sem.
Persze ez az írás sem több, mint szűklátókör és szőrszálhasogatás, beleillik az európai baloldal Magyarország elleni lejárató akcióinak sorába. Hiszen kit érdekelnek élet és halál kérdései, kit érdekel az ország, benne a gyerekeink jövője akkor, amikor kiderült, hogy Lázár János nem ült le Rogán Antal mellé a Fidesz frakcióülésén?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
