Gál J. Zoltán: Múlt, idő

Ha figyelt, hallhatta, ahogy a miniszterelnök október 23-i beszédében a polgárháborús gondolat tisztán és jól hallhatóan szüremlik át az egymásra dobált mondatokból. 1956-ban a kommunistákat győzték le (ők), az ellenfél ma is kommunista, a kommunisták pedig lövetnének is rájuk nyilván, a cél tehát a mai ellenféllel szemben sem más, mint a teljes megsemmisítés. Ezt mondta. És ez már nem pusztán harcias fenekedés. Ez háborús uszítás. Talán csak túlfeszítette az eddig is előszeretettel használt militáns retorikát ebben a minden eddiginél eszelősebb szónoklatban. Talán. De azért választhatott volna ennek a harctéri tobzódásnak más hátteret. Zászlókat, molinókat, vagy vizslatekintetű fiatalokat a Fidelitas valamelyik alapszervezetéből. De most katonákat kért, egyenruhában, peckes állásba merevedve. Hogy félre ne értsük, azért?

Polgárokat háborúba hívni, ehhez azért több kell a mai viták felemlegetésénél. Mert még a végén puszta hatalmi tülekedésnek tűnne, abban meg korlátos a mozgósító erő. A polgárok háborújához történelmi kontextus kell. Ezért is ment egykor volt dicsőségének helyszínére, a Hősök terére beszélni. Ki van ez találva. Nem idén október 23-án kezdődött, de ezzel e beszéddel fordult célegyenesébe a múlt elrablásának folyamata is. Orbán már a féljelenre is a maga alakította új történelemszemlélet jegyében emlékezik. Egy brit lapnak nyilatkozva a minap a rendszerváltozást önmaga és a Fidesz kommunistákkal vívott küzdelmeként írta le, egyik kezével az oroszokat zavarta ki, másikkal a hazai rendszert rombolta le, hát persze. Ezen a színvonalon folytatta szerdán: 2006-ra például úgy emlékezett, hogy akkor puskával vadászott rájuk az akkori hatalom – vagy tán az akkori miniszterelnök maga? – a pesti utcán. Nekem speciel az rémlik, hogy egy páncélozott BMW-vel vitette magát haza, miután belezavarta híveit a zavargások kellős közepére, de ez mindegy is. Mert aki csak háttérzajként hallgatta a beszédét, hiheti most, hogy ’56-ban bizonyos Mesterházy lövetett a tömegre a Kossuth téren, a forradalom utáni zavargásokat pedig valami Bajnai vezényelte a központi bizottságból.

A történelmet persze a győztesek írják, régi közhely, Orbán most – átnézve a túlsó térfélre, talán nem is teljesen ok nélkül – gondolja magát akkora győztesnek, hogy nekilásson a történelem(át)íráshoz, s nemcsak a közelmúlt átfogalmazásához. Pénteken jelent meg a Közlönyben a Veritas Történetkutató Intézet alapításáról szóló kormányrendelet, felelős: Lázár János. Kell ehhez még hozzátenni bármit? Ha igen, akkor rosszindulat sem szükségeltetik hozzá, csak három év tapasztalata, hogy értsük, mi következik az ilyenek mondatokból: „az Intézet, feladata az lesz, hogy a nemzeti összetartozás erősítése érdekében a magyar közjogi hagyományokat méltó módon mutassa be (…) az intézet elemzi a különböző irányzatok, mindenekelőtt a baloldal, jobboldal és a harmadik utasok viszonyát a töréspontot jelentő kérdésekben (úgy mint család, vallás, nemzet, szabadság, választások, parlamentarizmus)”. Még akár lenne is helye az ilyesfajta kutatásoknak, kaphatnának erre némi pénzt, ha már annyi van, például a tudományos akadémia műhelyei, vagy egyetemek. De most lesz egy kormányintézet, és amit a kormány hoz létre, az rendszerint belesimul puhán abba az ország-, és világképbe, amit a miniszterelnök magában kigondol. Még ha se jelenhez, se múlthoz köze nincs, akkor is. Ezért gondolom, hogy nem kell már sokat aludni a tudományos igényű elemzések publikálásáig, amelyekből kiderülnek majd a baloldal család-, vallás-, ember- és nemzetellenes történelmi gyökerei, s az, hogy nem csak a jobboldal, de az ország puszta léte is ezen erőkkel vívott harcon múlik. És ebből nemhogy a vágyott közös történelemszemlélet, közös nemzeti emlékezet nem alakul, de bizonyosan lesz belőle még mélyebb megosztottság, még hangosabb egymásra vicsorgás. Pont az, ami a polgárok háborújához elengedhetetlen.

Az a katona pedig a Hősök teréről, lassan elkezdhet készülni új feladatokra.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!