Bármi történik, holnap is felkel a nap – nem is hinnénk milyen bölcs mondat is ez. Nem azért, mert Barack Obama mondta még a választás előtt. Hanem, mert ez minden, amit biztosan állíthatunk.
Akkora bármi történt, hogy még mindig szédelgünk bele, Donald Trump lesz az Egyesült Államok 45. elnöke, de hogy eztán milyen napok jönnek, arról fogalmunk sincs. Senkinek nincs. Fontos ezt kimondani. Mert így belehelyezkedhetünk a bizonytalanság szorító érzésébe, átérezhetjük a meg nem értés keservét és az öröknek hitt értékek és az állandónak látszó magyarázatok eltűnéséből fakadó nyomasztó frusztráció érzését. Lehetünk ettől dühösek, lehetünk szomorúak vagy süppedhetünk apátiába. Na, megvan? Érzik már? Helyes, akkor ennyivel beljebb vagyunk. Mert most a bizonyos elit, vagyis mi, mindannyian, megtapasztalhatjuk az érzést, ami Amerikában és Európában választók millióinak sajátja jó pár éve már. És ez az, ami miatt egy ilyen Trump elnök lehet, ez az, ami táplálja, erősíti Európa populistáit és szélsőségeseit, és ennek az érzésnek az átélése visz közelebb annak megértéséhez is, ami Magyarországon folyik.
Trump szavazóinak, és magának Trumpnak, meg persze az európai populista politikusoknak és választóiknak lehülyézése nemcsak hogy magyarázatnak édeskevés, de igen veszélyes is. A minősítgetés ugyanis nem megszüli, hanem gyengíti a változásra való hajlandóságot, márpedig az eddigi politikai gyakorlat átalakítása nélkül újabb és újabb Trumpok menetelnek majd bele az életünkbe. Mi már csak tudjuk, hiszen egy közülük már úgyis itt uralja a mindennapjainkat hatodik éve. Szóval, indokoltnak látszik úgy feltenni a kérdést: mi az, amit Donald Trump – és az európai Trumpok – jobban tud(nak)? Néhány válaszkísérlet, még a sokkhatása okozta kimunkálatlansággal.
Először is: az amerikai álom tényleg véget ért, és nincs már meg ennek európai változata sem. Nem most történt, hanem évekkel ezelőtt, amikor előbb megrendült, később el is tűnt a középosztály azon hite, hogy a gyerekeik biztosan többre vihetik, mint ők maguk.
A jövedelmi-társadalmi egyenlőtlenségek növekedése termelte ki az Egyesült Államok legnagyobb „kisebbségét”, amit az elnökválasztás előtt a közvélemény-kutatók is elfelejtettek oly mód elemezni, ahogyan azt a spanyolajkúakkal vagy a feketékkel teszik. Pedig a kisvárosi kilátástalanságba beleszorult angry white man, a dühös fehér ember eddig nem tapasztalt egységben szavazott. Trumpra persze, de talán úgy pontosabb, hogy a fennálló és az azt képviselő korrupt, valóságtól elszakadt elit ellen.
Miért is ne tenné, ha ez az elit éppen azokat a változásokat ünnepli, sőt azt támogatja, ami a középosztályban a félelmet és a bizonytalanságot erősíti. Szép példája ennek a technológiai forradalom feletti ujjongás, amelyekről nagy bizonyossággal állítható, hogy nemcsak munkahelyeket, de komplett munkaköröket tesz feleslegessé éveken belül – nagyjából azokat, amelyek a most dühödt elitellenességbe fordult középrétegek számára a megélhetést biztosítják.
Ezekre a kihívásokra, miközben meggátolni nem szabad, lassítani nem lehet, rossz válasz, hogy „alkalmazkodj”, meg hogy „vállalj több felelősséget magadért”. Rossz, mert csak a dühét erősíti azoknak, akiknek nem adatik már meg az alkalmazkodás képessége, és módja sincs a mindennapi létfenntartáshoz szükségesnél nagyobb erőfeszítésekhez. Ezért adja szavazatát annak, aki a felelősségtől őt felmenti, az erőfeszítéstől pedig – legalább szavakban – megóvja. Közben persze bele se gondol, mert nem is nagyon érdekli, hogy például Trump kevés konkrét ígéretének szinte mindegyike csak tovább rontja anyagi és társadalmi helyzetét.
Hogy miért nem gondol ebbe bele a dühös középosztálybeli, arra mostanság azt a választ szokták adni elemzők, hogy a ráció helyett az érzelmek vették át az központi szerepet a politikában, ezt nevezik az igazságon túli politika korának. Trump győzelme bebizonyította, hogy ez a megfogalmazás nem pontos. Nem az igazság ignorálásának, hanem eltűnésének vagyunk szemtanúi. Nincs már objektív igazság a politikában, pontosabban: mindenkinek a saját igazság adatik. Hiába bizonyították be, hogy Trump kampányban tett állításainak több mint 90 százaléka egész egyszerűen nem felel meg a tényeknek, ez (is) teljességgel érdektelen abban a nyilvánosságban, ahol a New York Times nagytudású szerkesztőinek kimunkált cikkei és a szomszéd Johnny fiú összeesküvés-elméleteket tartalmazó tweetjei vagy Facebook-posztjai azonos értékű hírforrásnak számítanak. Ahogy egykoron Roosevelt a rádió, Kennedy a tévé, Obama az internet, úgy Trump a közösségi média világának működését fordította saját hasznára, miként erre alapozza kommunikációs eszközökkel vívott újsütetű hidegháborúját Putyin orosz elnök is.
Sikerrel tehetik, mert Trump győzelme bebizonyította: minél bonyolultabb összefüggések határozzák meg a világpolitika történéseit és befolyásolják a választók mindennapjait, annál kevésbé mutatkozik igény ezen összefüggések megértésére, megtanulására, sokkal inkább a könnyen fogyasztható gondolatmankókra, amitől végérvényesen átalakul a politika nyelve. Ezt az elitek még mindig törve beszélik, magas szinten pedig csak nyelvi környezetben, az elefántcsont tornyokon túli világban megtanulható.
Hogy milyen elnök lesz Donald Trump, hogy konszolidálja-e őt a fékek és ellensúlyok amerikai rendszere, avagy megpróbálja szétfeszíteni azt is, még nem tudható. A legstabilabb pontnak mindenesetre ma Vlagyimir Putyin látszik a világpolitikában, és pillanatnyi erőnyerőknek az ő befolyási övezetébe tartozó politikusok, köztük a magyar miniszterelnök.
Igaz is, Orbán Viktor útjából – egy időre legalábbis – eltűnik az utolsó korlát, Amerika vigyázó tekintete. Örvend is ennek módfelett, pedig ha a bizonytalanság és frusztráltság szülte düh, ahogy Amerikában, úgy mifelénk is az elit ellen fordul, és akkor könnyen telibe találhatja azt az egyetlen embert, aki a legrégebb óta tobzódik ennek az egyre korruptabb és a valóságtól már régen elszakadt politikai establishmentnek a legtetején.
Mostantól az egyedül érvényes bizonyosság úgy módosul: amíg holnap is felkel a nap, bármi megtörténhet.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
