Gál J. Zoltán: Örökség

Az Országház félemeletén volt akkor már a dolgozószobája, fel a lépcsőn, aztán előre, a folyosó legvégén jobbra, a hátsó lépcsőháznál megint jobbra, talán a legeldugottabb hely az ott, rutintalan látogató meg nem találja soha. Utolsó aktív éveit töltötte itt, azon parlamenti irodák egyikében, amelyek ablaka nem Dunára, nem Kossuth térre néz, csak a belső udvarra. A leszúrásért jártam ide leginkább, mint mindenki más. Az asztalánál ült szürkére mosott fehér ingében, előtte kis papírokon olvashatatlan nagy betűkkel írt szavak, ujjai közt az égő cigaretta, ő pedig mondta, és rendszerint nem is válogatta meg a szavait, úgy mondta. Hogy mit kellene másként, mit egyáltalán nem, hogy kivel kellene szövetkezni, kivel meg egyáltalán nem. Úgy tudott beszélni mondjuk egy német–amerikai csúcstalálkozó következményeiről, mintha ő lett volna ott a harmadik. Időnként komolyan hittem, hogy így is volt.

Üres lett aztán az a szoba, néhány hétig volt még remény, hogy visszajön ide egyszer a kórházból. Nem jött, pedig akkortájt egyre többször hangzott el az országházi folyósokon a kérdés: mit szólna ehhez a Gyula?

És most? Most mit szólna ehhez Horn Gyula? Dühös lenne, úgy képzelem, ha az ellenzékről, benne saját pártjáról, meg a kormányváltást akarók együttműködésről lenne szó, fölpattanna a székből, ahogy ilyenkor szokott, belecsapna a levegőbe, szavai – mondjuk így – keresetlenek lennének. Azt hiszem, fölhívná az összes szereplőt, elmenne hozzájuk személyesen is, úgy kérdezné tőlük, szenvedélytől alig különböző indulattal: tudjátok, mivel szórakoztok ti itt? Keserű lenne, azt hiszem, ha az országról lenne szó. Bejelentkezne egy félemelettel feljebb, a miniszterelnöki irodába is, hogy szeme közé vágja Orbánnak: nem teheti, hogy elszigeteli Magyarországot Európában. Nem az unortodoxia zavarná, tán még tetszene is annak néhány eleme, csak a (h)arcoskodó otrombaságot, meg a rövidlátó kompromisszumképtelenséget nem viselné.

Egy hírt olvasva épp a gyászjelentés előtti napokban jutott eszembe, hogy mennyire fel lenne ő háborodva ezen. Nem az újabb alkotmánymódosításról, még csak nem is a trafikmutyiról szólt a hír, hanem – jaj, de rosszul hangzik ez most, tudom – erről az eszement szociális temetésről. Hogy mindenki maga temesse el a halottját, ha szegény. Hogy miket mondana erről Horn Gyula?! Az ebben testet öltő lenéző érzéketlenség ellen tiltakozna hangosan. A „mindenki annyit ér, amennyije van” gondolatától és annak egyre többször felbugyogó kormányzati gyakorlatától emelné a hangját leginkább, azt hiszem.

Tamás Gáspár Miklós írta róla a héten, hogy nem hallotta embertől úgy kiejteni a „proli” szót, mint tőle, olyan gyöngéden, olyan pozitív kicsengéssel. A megbecsülés – TGM szerint – a melósnak szólt, bár Horn inkább „bérből és fizetésből” élőket mondott gyakran. Értette a világukat, közülük érkezett és nem is mozdult onnan, egy tapodtat sem. Beszélte a nyelvüket, sőt csak az ő nyelvüket beszélte anyanyelvi szinten. A nekrológok között akadt, amelyik szerint Hornhoz foghatóan csak Orbán érti ezt a világot és beszéli ezt a nyelvet. De ez nem igaz. Tölgyessy Péter írta a héten Orbán rendszerének természetéről: ők a mezővárosi elitek horizontjáról nézik a világot. Proli és a – Tölgyessy szavaival – szerzésközpontú, klánszerűen működő helyi társadalmak világa: a gyökerek is mások. Míg Horn Gyula a Kádár által örökül hagyott Magyarország nyugatias vágyaira, addig Orbán ennek a világnak a keleties ösztöneire épít. A különbség nem több, mint amennyi tartás és gőg között feszül.

A német menekültek kiengedése, a NATO- és EU-csatlakozás előkészítése, a tépődve, hezitálva, de még időben felvállalt Bokros-csomag – legtöbbször ezeket említik Horn politikusi érdemei között. Hadd tegyek ehhez két kevésbé méltatottat, olyat, ami innen a mából szemlélve kap különös jelentőséget. A Horn Gyula vezette MSZP–SZDSZ koalíciónak is kétharmada volt a parlamentben, alkotmányozásba fogtak ők is. De akkor az összes parlamenti párt egyenrangú szereplője volt a folyamatnak, és azért nem lett végül új Alaptörvény, mert nem volt teljes az egyetértés. Lett viszont új házszabály, a parlament munkáját szabályozó törvény, amely a többséget korlátozó rendelkezések sorát vezette be úgy, hogy azokat egyharmadnyi képviselő kezdeményezéséhez kötötte – azért ennyihez, mert akkor (is) csak akkora volt az ellenzék. Elmúltak ezek az idők is, hogy végleg-e, ma még nem világos.

Védeni a „kisembert”, klasszikus baloldali fordulattal, a szociális szempontok mindenek elé helyezésével, erős kritikával a liberális piacgazdaság iránt – nagyjából ekként szoktak Horn Gyulára hivatkozni mostanság a baloldalon. Egyoldalúságában igaztalan ez így: Horn politikai credójában a modernizáció legalább olyan erős, mint annak szociális karaktere. Aki nem hiszi, olvassa el a ’94-es kormányprogramot. Nyoma sincs benne a 3,60-as kenyér amúgy soha el nem hangzott ígéretének, annál több a rendszerátalakító szándéknak, a – szitokszóvá lett kifejezéssel – reformer akaratnak. Horn Gyulától a betegsége elvette az emlékeit, de akik most az emlékére hivatkozva kéredzkednek örökébe, azoktól ez az örökség többet követel a beszállásnál a nagyotmondók versenyébe – Tölgyessy szavaival: a régi jóléti gesztuspolitika folytatásánál –, és többet a – Horn által kétségtelenül előszeretettel űzött – belterjes politikai taktikai játszmáknál.

Aki politizálásra adja a fejét, bevallja vagy sem, a történelemkönyvekbe vágyik. Horn Gyula már régóta ott van. Kormányzást objektíve sok mutatóval lehet méricskélni, de a legfontosabb talán tényleg az: jobb állapotban adta-e át utódjának az országot, mint ahogy ő átvette? Hogy ’98-ban ez még egy jobban működő, jobban prosperáló, tisztább jövőképpel rendelkező, kevésbé megosztott ország volt, mint előtte (és mint utána, látjuk), ezt Horn Gyulától el nem vitathatja senki.

Búcsúzni tőle, minden elfogultságtól mentesen, csak tisztelettel lehet.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!