Hogy miből jön össze plusz két százalék Magyarországon?
Ha egy azeri baltás gyilkost hozzáadunk a nők megalázásához, valamint az immár hivatalos gazdasági recesszióhoz és reálbércsökkenéshez, az IMF-ügyi összevissza beszédhez, továbbá a folyamatos közbeszerzési és földügyi botrányokhoz, valamint a TEK egész estés szórakoztató show-jához, hát nagyjából ebből. Az elmaradt nyári uborkaszezon eme felemelő történései a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint erősítették a Fideszt: kétszázaléknyival több választónak szimpatikusak immár, mint korábban. Tudom én, hogy hibahatár, meg hogy egy mérés nem mérés – bár az Ipsos mégse egy Nézőpont – és tudom azt is, hogy az MSZP is erősödött kicsit. Ezzel együtt most úgy áll, hogy a magyar jobboldal (Fidesz+Jobbik) a teljes lakosság 27 százalékának, a demokratikusnak nevezett ellenzék (MSZP+LMP+DK) pedig 19 százalék számára tűnik per pillanat választhatónak. És most ne menjünk bele abba a vitába, hogy kit kivel lehet párosítani: ezek a számok, ha módszertanilag nem is, politikailag mégiscsak relevánsak. Azoknak figyelmébe különösképp ajánlott, akik mostanság sok időt töltenek olyan fontos kérdések megvitatásával, mint hogy ki kinek a tüntetésére (nem) megy el, ott ki kit (nem) enged beszélni, ki kivel (nem) hajlandó még szóba állni (se). Az ellenzéki összefogásról van szó, persze, amiről mindenki, még az érintettek is tudják: matematikai szükségszerűsége ez Orbán Viktor leváltásának a Fidesz hatalmi érdekeire szabott választási rendszerben.
Hanem ennek a friss kutatásnak van tanulsága ezen túl is, ami az Orbán-rezsim leváltásán dolgozók számára megkerülhetetlen. Az eddigi választások tapasztalatai alapján ugyanis a magyar politika – erős leegyszerűsítéssel persze – olyan kártyajátékhoz hasonlatos, amiben három ütőlap van: az egyik a szociális, a másik a modernizációs, a harmadik a nemzeti kártya. Aki ebből kettőt a kezében tart, az szokott mifelénk nyerni. Erős a gyanúm, hogy a szociális kártyát még egy ideig nem tudja itt kijátszani olyan politikai erő, amely felelős kormányzásra készül, vagy csak nem akar egy év alatt csúnyán megbukni. A modernizációs kérdésekben az ellenzéknek kétségkívül lehet előnye a kacagányos, vitézi rendes, rovásírásos őrjöngés közepette. Csakhogy a nemzeti lap, az sosem volt még balliberális kézben. Márpedig a magyar jobboldal világának leírásához most már a politikai szakirodalom helyett az egyházak és vallások kialakulását érdemesebb tanulmányozni. Egy virtigli Orbán-fan arra a jogos kérdésre, hogy ezután a két év után mégis hova ez a fene nagy rajongás, ma szinte kizárólag a magyarsággal és a nemzettel kapcsolatos fogalmakkal válaszol. Aki ebből a világból szavazatokat, vagy akárcsak megértést kíván magának – és a választási győzelemhez, de még inkább a majdani kormányzáshoz elengedhetetlen –, annak meg kell tanulnia ezekkel a fogalmakkal bánni. Nem szükséges hozzá díszmagyart húzni, meg kellene próbálni már egy másik divat szabályai szerint, csak úgy, smart casual.
Az országban, ahol a becsület- és a méltóságsértés a gazdasági kudarcokkal együtt plusz két százalékot ér, kormányozni a jobboldal ellenében csak kivételesen erős legitimációval lehet. Ez fakadhat abból, ha valaki, mondjuk, kétharmadot szerez a választáson. Na, ilyen többet aligha lesz, ezt lényegében kizárja az új választási törvény, ha van ennek az Orbán saját képére formált rendszernek erénye, ez talán az egyetlen. A választói legitimációt biztosítja tehát a tömeg, de adhatja a minőség is. Az, ha egy kormány(koalíció) arra kér felhatalmazást a választás előtt, amit utána csinálni fog. Az ellenzéknek tehát pontos menetrendet kell adnia az orbáni hatalmi rendszer átalakítására éppúgy, mint a gazdaság talpra állítására. Ez aligha megy majd érdeksérelmek nélkül, hogy egy klasszikust idézzek: bizonyosan lesz, ami fájni fog. Az értelmiségi körökben oly gyakran fetisizált program normális esetben – fájdalom – csak egyik eleme a politika szükséges összetevőinek, de most mintha tényleg elengedhetetlen lenne már az induláskor is.
A választónál úgysincs erősebb szereplője a politikának. Ellenzéki oldalon a választók összefogása sokkal előrébb tart már, mint a pártjaiké és egyéb szervezeteiké. Nincs ok a türelmetlenkedésre tehát, ezekre a pártokra és egyéb szervezetekre ugyanis választási helyzetben úgyis a churchilli igazság parafrázisa érvényes: mindig rálelnek a racionális útra, miután minden más utat kimerítettek már.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!