Folytatjuk – ennyit mondott, nem többet, és erre kétharmadot kapott. Hétfőn lesz pont egy éve. Nem valami nevezetes dátum, de mégiscsak alkalom az elemzésre, számvetésfélére, nemdebár? Na, most nem lennék – most sem – megmondásügyi szaknyalonc, mondjuk a Századvégnél. Ezt vajon hogyan magyarázzák, ezt az egy évet? Emlékszik bárki bármire, ami akárcsak hasonlított az úgynevezett kormányzáshoz?
Tudják, amikor arra felhatalmazott emberek felelősséggel és szaktudás birtokában problémákat igyekeznek megoldani. Nem kreálni, megoldani. Én akárhogy túrtam az archívumot, leginkább botrányt találtam, abból jutott majd minden napra ebben az egy évben. Ennél a legutóbbinál, a Quaestor-ügynél pedig nemcsak azért érdemes időzni, mert ez a megszámlálhatatlan skandalum közül eddig a legnagyobb, hanem mert benne van minden, ami Orbán Viktor miniszterelnökként eltöltött kilencedik évét jellemzi. Nem lényegtelen például, hogy ez a bűn, a Quaestoré, akárcsak az elmúlt egy év összes többi botránya, régebben fogant. Világosabban: nem a lopás, csalás és hazugság az újdonság, hanem hogy ezek jó része – messze nem az összes, persze – már kiderül és lelepleződik.
Abban, ahogy a botrányok most felbugyognak, szerepet játszik a miniszterelnök harca egykori legkedvesebb oligarchájával éppúgy, mint a Fideszen belüli repedések sora. A csaták még nem Orbán ellen zajlanak, de úgy tűnik, egyelőre nem tud úrrá lenni a Simicska távozásával keletkezett zűrzavaron, valamint az ősfideszesek és az ifjú Orbán-klónok egyre hangosabb összecsapásain. És ez ennek az egy évnek a hozadéka.
Aztán a Quaestor-ügy mutatja meg kontúrosan azt is, hogy mindenféle friss gondolat és politikai innováció híján a kormány és a miniszterelnök képtelen bármiféle korrekcióra. Még mindig a kommunikáció mindenhatóságában hisznek, ott viszont csak és kizárólag a régi lemezeket pörgetik újra és újra gyurcsányozással, ellenségkép kreálásával, hivatkozási alapnak gyártott ostoba törvényekkel, az ügyek szétbeszélésével. Csakhogy a második ciklus első évében ezeknek az egykor hatékony technikáknak már lejárt a szavatosságuk.
Végül, a Quaestor-botrány jó példája annak is, hogy Orbán Viktor hogyan épített maga körül olyan zárt világot, amely immár a politikai manőverezésben is gátolja. Mert hát valójában egyszerű és nagyon is indokolt lenne azzal csillapítani a kedélyeket, ha a Quaestor-ügybe nyakig belesüppedt Szijjártó Péter külügyminisztert úgy rúgná ki Orbán, ahogy azt megérdemli, és ahogy azt lassan már egy ország várja tőle, vagy menesztené azt a Fazekas Sándor agrárminisztert, aki nem vitatható felelősséggel tartozik 400 millió forintnyi közpénz elvesztegetéséért. De Orbán már másokkal nem tudja elvitetni a balhét. Két okból sem. Egyrészt, mert nincsen Szijjártó vagy Fazekas nevű politikus Magyarországon. Már csak Orbán képviselői, afféle kivetülései vannak a kormányzás frontvonalában, ki csendesebben, ki irritálóbban játssza szerepét, de önállóan senki sem. A kirúgásuk Orbán személyes beismerő vallomása lenne.
A másik okról már sokan sokat írtak és beszéltek: a botrányok nem a rendszer működésének hibáit mutatják, hanem a rendszer működésének lényegét. T. Csaba szélhámosra, csalóra, valamint futballklub-tulajdonosra például már jó ideje rádőlt volna a piramisa, ha azt az Orbán-kormány emberei nem finanszírozták volna. Része a piramisépítésnek a jegybank, amely minden aggály ellenére lehetőséget adott a cégnek a kötvénykibocsátásra és részese a kormány, amelynek ilyen-olyan rangú emberei – nyilvánvaló törvénysértéssel – közpénzek milliárdjait biztosították T. Csaba ügyleteinek fedezetéül.
Amit látunk, nem volt még sehol, igazi hungarikum: állami piramisjáték. Mert elhiszi valaki ebben az országban, hogy T. Csaba nem volt hálás annak, aki rábízta például az állami Eximbank 72 milliárd forint értékű részvénycsomagját? És ilyenkor nem tudja kiverni a fejéből az ember, hogy T. Csaba jó barátjának, bizonyos Szijjártó Péternek tavaly is gond volt a vagyonnyilatkozatával, ami szerint többet tudott megtakarítani, mint amennyit keresett. Szijjártó akkor nem a jól bevált „szülői segítséggel” magyarázkodott, hanem azzal, hogy jó befektetési döntéseket hozott. Van-e közük ezeknek a jó befektetési döntéseknek az ő befektetésekben jártas győri cimborájához és annak kimagasló hozamígéretre épülő piramisjátékához?
Szijjártó szerepe magyarázhatatlan, helyzete tarthatatlan már, de ő azért csak egy mellékszereplő ebben az állami piramisjátékban. Az egyik főszereplő nagy nehezen már előzetesbe került, vele kapcsolatban csak az a kérdés maradt: elmondja-e mindazt, amit tud? Nem lényegtelen ez abból a szempontból, hogy a másik főszereplő meddig tudja még piramisjátékát folytatni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
