Alkotmányos költség – ahogy áll itt pőrén, megfosztva szövegkörnyezettől, mintha lenne valamiféle elegancia is ebben a jelzős szerkezetben. A keményen kopogó főnevet puhává, befogadhatóvá teszi a melléknév. De a kifejezés, beleágyazva a magyar valóság kontextusába, mentes mindenféle emelkedettségtől: ahol az alkotmányos költség, ott a politikai korrupció. A lenyúlás. A mutyi. A lopás.
Most ismerkedik vele a laikus többség, most, hogy a 168 Óra remek riportjában nyilvánosságra hozta egy újabb kisstílű fideszes lenyúlás nyomán keletkezett lehallgatási jegyzőkönyvet: az alkotmányos költséget, mint a kenőpénz szinonimáját használják a szereplők. Pedig a kifejezés régóta használatban van, már a ’90-es évek eleje óta, a latinamerikai és belső-afrikai viszonyokon edzett multicégek honosították meg Magyarországon.
Az alkotmányos költség a bevétel azon hányada, ami az állami megrendelésből, támogatásból, hazai vagy uniós pályázati pénzből a döntéshozónak, államnak, pártnak, politikusnak visszajár. Be van ez árazva, ceruza vastagon fog, fej félrefordít, szem behuny, kéz kezet mos, aztán meg széttár: ilyen ez, kérem, így működik. És tényleg így működik, máshol is. Tudható abból, hogy az alkotmányos költség nem egy újkori Kazinczy találmánya, hanem minden bizonnyal fordítás eredménye. Ám az alkotmányos költség így, magyarul, mégis más: a magyar közélet egyik legfontosabb kifejezése lett. Tudniillik az alkotmányos költségek nélkül minálunk nincs többpárti parlamentarizmus.
A végtelenül cinikus magyar párfinanszírozási szabályok között ugyanis a pártok, a nagyobb pártok legalábbis, ilyen alkotmányos költségekből tudják fedezni működési kiadásaik jó részét. Ennek a rendszernek megváltoztatására tett eddigi – igaz, meglehetősen bátortalan – kísérletek rendre a Fidesz ellenállásán buktak el. Ez az ellenállás készítette elő az alkotmányos költségekkel kapcsolatos másik magyar sajátosságot, hogy az egyedi, a kivételes helyett általános lett a jelenség, rendszerszerű. Ez az, amit Magyar Bálinték maffiaállamnak neveznek, mások haveri kapitalizmusként emlegetik, de leírható úgy is, hogy az alkotmányos költség részévé válik minden állami pénzosztásnak. A végén meg persze az adófizetők állják a cechet, ki más?
Az ilyen rendszer törvényszerűen termeli ki a maga Voldemortjait, ahogyan a lehallgatási jegyzőkönyvek szerint a fideszes Mengyi Roland képviselő nevezi magát Harry Potter sötét mágusa után, viszonylag csekély stílusérzékkel. Ez a Mengyi csak mint tipikus rendszertermék érdekes, másért nem. Mert ahol a nagyok a nagy összegű uniós pályázatokból veszik le az alkotmányos költségeket, ott a kicsik lehajolnak az apróért is.
A háziasított oligarchák az agrárium, az építőipar vagy az idegenforgalom milliárdjait árazzák be, a talpas képviselők újabban a játszóterek felújításából meg a szociális szövetkezetek támogatásából lopják el a magukét. És amikor mindez már üzemszerűen működik, nehéz észrevenni, hol húzódik a határ. Mengyiék is azért bukhatnak le most, mert a szokásos 10–30 százalékos alkotmányos költség helyett ők már 90 százalékot kértek.
Ha a kifejezést eddig nem is hallotta, a rendszer működéséről van tudása, tán tapasztalata is a magyar választók többségének.
Ez magyarázza a Medián friss közvélemény-kutatásának, miként a lapunkban korábban közölt Publicus-mérésnek is az eredményét: kétharmad gondolja korruptnak a kormányt, és a többség tisztában van e terén Orbán Viktor miniszterelnök személyes érintettségével is. Hiába lett nagyobbacska visszhangja ennek az eredménynek, súlyos félreértés ebből arra a következtetésre jutni, hogy akkor ez itt már a Fidesz-rendszer végének kezdete, esetleg a kezdetének vége. Az adatok elemzése alapján ugyanis a Fidesznél az MSZP csak hibahatáron belüli mértékben kevésbé korrupt, és a többség szerint fertőzött a korrupciótól minden párt, azok a kicsik is, amelyek éppen a korrupcióval szemben építik ethoszukat, és még sohasem jártak a hatalom, így az alkotmányos költségek közelében sem. A magyar választók tehát nem (csak) a Fideszt, hanem a politikát mint olyat tekintik súlyosan korruptnak, és miközben nyugodtan nevezhetjük ezt társadalmi méretű morális válságnak, haszonélvezője megint csak Orbán Viktor és az ő rendszere.
Mert e szerint a választók jelentős része föladta. Föladta, hogy a politikusokat tisztességük és képességük alapján értékelje, föladta, hogy meglássa a különbséget a rendszerrel visszaélők bűne és a visszaélések rendszerét építők gazsága között. A föladás beletörődést, az pedig igazodást, a rendszer „szabályainak” elfogadását szüli. Ilyen körülmények között pedig képességes és tisztességes ember tartózkodik a politikától, attól végképp, hogy nevét, arcát adja hozzá. Így lesz a közélet a kontraszelektált pártemberek, a Mengyi Rolandok világa, akik a semmiből jöttek, és pont oda is tartanak. 2018 felől nézve mindez azt jelenti, hogy miközben a korrupciós ügyek feltárása abba nem maradhat, de önmagában korrupcióellenes tematikával az Orbán-kormányt leváltani nem lehet. Messzebb tekintve meg úgy áll, hogy a politika, a politizálás becsületének visszaszerzése az Orbán-rendszer leváltásának elsődleges feltétele. Kérdés, hogy erre a jelenlegi szereplők, akiket egyként tekint korruptnak a többség, alkalmasak-e, vagy inkább ideje elkezdeni összegyűjteni valami új, valami egészen más létrejöttének költségeit, szigorúan alkotmányosan.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
