Gál J. Zoltán: Szintek

A két „nagy” beszéd közül a miniszterelnökét lenne egyszerűbb lerendezni azzal, hogy az unalomig ismert kliséknek, a már jól megszokott konkrét hazugságoknak, a minket körülvevő világ félreértéséből fakadó hagymázas vízióknak adta a szokottnál is zagyvább elegyét. Elég lenne erről ennyi is, ha nem tudnánk Orbánról, hogy nála minden őrült beszédben van valamiféle rendszer. A mostani beszédben is akad tehát elemezni való, szakirányú pszichológiai végzettség híján most szorítkozzunk a politikai-kommunikációs szempontokra. A beszéd új eleme volt, hogy a szokott EU-ellenes kirohanások sorába eddig nem használt elemet, az Európai Egyesült Államok tervével szembeni szabadságharcot emelte, vagyis a brüsszeli berkekben egyre gyakrabban, de itthon alig tárgyalt témát a szorosabb európai integráció mibenlétéről – aligha értettek ebből egy szót is a neki tapsoló rajongók, még ha feliratozták lengyelül, akkor se. Ilyenkor ágaskodik a gyanú, hogy tud vagy sejt valamit, ami miatt jó előre gondolatmankókat osztogat híveinek.

Tudhatja például, hogy a menekültügyben formálódó európai alku egyrészt okafogyottá teheti a csodafegyvernek szánt népszavazást a kötelező betelepítési kvóták ellen, másrészt azzal a következménnyel járhat, hogy nem lesz menekült Magyarországon egy se. Ezt persze ideig-óráig eladhatja saját sikerének, elkölthet még néhány milliárdot Rogán szomszédjának örömére plakátokra, de együgyű politikájának, menekültek – lásd még: rettegnivaló – hiányában könnyen lejárhat a szavatossága 2018-ig. És sejtheti azt is, hogy az európai szolidaritást tagadó politikájának hamar meglehet a böjtje, a formálódó szorosabb integrációból való kihagyásunkkal biztosan, ami előbb-utóbb együtt járhat a magyar gazdaságot felszínen tartó uniós források csökkenésével is. Vagyis előállhat az egységsugarú választó számára is érzékelhető helyzet: Magyarország a perifériára szorul. Ennek ma még beláthatatlan, de bizonyosan tragikus következményeit igyekszik Orbán jó előre valamiféle szuverenitásharcnak beállítani. Igaza is van a maga szempontjából, mert ha netán részei lennének a közös költségvetési tervezésnek, akkor sokkal nehezebb lenne ellopni a „közvagyon jellegét elvesztő” milliárdokat, ha pedig valóban közös lenne az európai külpolitika, akkor bizony ki kellene bújni Putyin ülepéből.

A miniszterelnöki beszédből kihallható szintlépést indokolhatja az is, hogy a fideszes közpénzköltő műhelyek ugyanazt mérték, mint a lapunkban közölt közvélemény-kutatás: a menekültkérdésre rátakar az oktatásban és az egészségügyben produkált kormányzati rombolással szembeni elégedetlenség. Egy ideje érzékelhető, hogy ez az elégedetlenség már nem tud, jobbára nem is akar a szűken vett szakpolitikai keretek között maradni, rendszertagadássá erősödik és utat tör magának a nagypolitikába. Ennek a jogos tömegigénynek igyekezett megfelelni az a másik politikai beszéd, Pukli Istváné. Politikai, igen, mert Pukli, tagadja vagy sem, de Orbán megszólításával, a bocsánatkérés ultimátumával, az egyórás sztrájkszerűségre, vagy inkább egyfajta polgári engedetlenségre való felszólításával maga is szintet lépett. Tiszteletre méltó kockázatot vállalt ezzel, már csak azért is, mert a politika felé lépdelő civileket még azelőtt szokta kitaszítani magából a saját párt- és politikaellenes közegük, hogy a jól képzett fideszes karaktergyilkosok nekiesnének. Pukli sem járt másképp, elölről jön a rezsibirkózó, hátulról meg az egyrészt-másrészt értelmiségiskedő fanyalgók sora. Orbán pedig ilyenkor szokott rendelni egy kávét. Magam, nem lévén érdekelt Orbán nyugodt kávézgatásában, fanyalgás helyett és a politikai szerepre vállalkozók iránti örök respekttel pusztán a Pukli-beszéd óta eltelt néhány nap tanulságából szemezgetnék most. Érdemes azzal az erősen közhelyszagú megállapítással kezdeni, hogy aki ketrecharcosok közé készül, előtte pontosan mérje fel az erejét. A tanárok tiltakozásának ereje eddig több tényezőből állt össze. Abból például, hogy ahhoz pártszimpátiától függetlenül lehet(ett) csatlakozni, még a Fidesz táborában is többségben vannak a tiltakozással egyetértők. Erre a heterogén közegre vigyázni kell, a fideszes szavazókkal megértetni, hogy az oktatásban változást csak a rendszer leváltásával lehet elérni, hosszabb folyamat eredménye lehet csak, nem egyetlen akcióé. Erőt adott aztán a tiltakozásnak, hogy megmutatta: létezik még Magyarországon olyan, hogy szakszervezet, és ezek a szakszervezetek képesek biztosítani a minden tiltakozó akcióhoz elengedhetetlen szervezeti hátteret. Nem érdemes hát őket kihagyni, mert előbb-utóbb nagyon magányos hellyé válik a demonstrációs színpad. Ha pedig már színpadi magány: erőt adott, hogy a korábbi színpadokon több ember, több ágazat képviseletében demonstrált, nem feltétlenül szerencsés tehát túl hamar egyetlen arcnak kitakarnia az összes többit, még ha vezetőre van is szüksége minden mozgalomnak és vezetőre vágyik az elégedetlen tömeg is. De vezetőnek lenni kisebb részben szerep, nagyobb részben felelősség. Erőt adott az eddigi tiltakozásoknak az is, hogy felsejlett az esélye: összeérhet egyszer az ország jövőjét meghatározó két legjelentősebb területen, az oktatásban és az egészségügyben kitapintható elégedetlenség. Ezt a lehetőséget kár lenne elveszni hagyni.

Hogy mi lesz a sztrájkból, mi lesz Puklival, szólista lesz-e belőle, vagy csak énekes halott, ez ügyben még korai lenne eredményt hirdetni. Szereplők, mozgalmak jöhetnek is, mehetnek is, az elégedetlenek tömege marad és utat keres magának az érdekérvényesítéshez. Ha csak arra telik, hogy a miniszterelnök beleröhögjön a képükbe, na, akkor fognak ők is szintet lépni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!