Elkezdődött hát.
A magyar kormányba beszökött a kilépési vágy, huxit suhant át nesztelen, és mivel az Európai Unió értékeinek és szabályainak elutasításáról szóló következő népszavazás is itt lesz, Magyarországon, nyugodtan kezdhetünk kalkulálni a brexitszavazáshoz hasonló következményekkel. Leszámítva, persze, a miniszterelnök lemondását.
Lázár János szíve szerint kilépne az Európai Unióból. A bejelentés a heti rendes kormányinfón hangzott el, nem kifejezetten személyes vallomásokra való helyen. Az EU-t onnan persze meg-megújuló hevességgel szokták szapulni – meg mindenhol máshol is –, de a tagság elutasítása, az új elem. Határátlépés. Lázárról, úgy is mint a kormány második számú erős emberéről – nem mellesleg az uniós források elosztásáért (is) felelős miniszter –, feltételezhetjük, hogy szert tett némi kommunikációs rutinra, vagyis az elszólást, a fékezhetetlenül rátörő őszinteségi rohamot kizárhatjuk. Üzent tehát.
OKJ-s tanfolyamon végzett kremlinológusok kétfajta feltételezéssel élhetnek most. Az egyik, hogy Orbánnak üzent elsősorban: eszerint Lázár folytatja a bársonyos különállás politikáját. De amennyiben ő valamiféle pólus Orbánnal szemben a kormányban és a Fideszben, akkor most igencsak magasra emelte a tétet ebben a játszmában. Orbán ugyanis az unió kárhoztatásában mindig megállt a fal előtt. Mert miközben minden bú és keserű okát Európában találja meg, a tagság mellett eddig mindannyiszor hitet tett. Lázár ebbe a kényes egyensúlyba trappol most bele. Ha tehát Lázárnak ezzel a beismeréssel politikai célja volt, ő lehet a magyar Michel Gove: az a brit miniszter, aki váratlanul a kilépéspártiak támogatója lett, elárulva ezzel a vele személyes barátságot ápoló miniszterelnökét, hogy aztán most, a kormányfő bukása után a helyére törjön.
A másik, a valószínűbb kremlinológiai feltételezés, hogy Lázár nem mond ilyet magától, hanem feladatot teljesít. Ha ez az, feladat, akkor az üzenet címzettje a magyar közvélemény mellett az európai politika.
Az időzítés indokolt: ősszel kvótanépszavazás, rögtön utána már a választási felkészülés, mindkettőhöz elengedhetetlen a Fidesz számára a társadalmi méretű hiszterizálás. Ha Orbánék referenduma, miközben közjogilag teljességgel irreleváns, tartalmában menekültellenes, de hangulatában már EU-ellenessé hangszerelt, az megnyithatja a Cameron távozásában beszűkült mozgásteret a magyar miniszterelnök számára: egyszerre használhatja a kilépés fenyegetését és követelheti ugyanakkor az EU reformját. Nincs is nála nagyobb mestere a kettős beszédnek, a Fidesz világán belül tarthatja így az Európa jövőjéről szóló vitát, ami a brexit nyomán amúgy is kezdi elszívni a levegőt a jó emésztéshez elengedhetetlen menekültriogatás elől. A nemzeti önrendelkezés ideológiájába bújtatva és a szuverenitásról szóló retorikai fogások közé rejtve persze ott munkál az aggodalom, ha nem a páni félelem: megmarad-e az uniós pénzosztás jelenlegi formája? Az uniós forrásoknak ugyanis nem csak a magyar gazdaság kiszolgáltatott, de maga az Orbán-rezsim is: az EU-támogatások korrupt elosztásával finanszírozzák klientúrájukat. Ha azonban az EU elkerülhetetlen átalakítása a szorosabb integráció felé mozdul, aminek nyomán egy erősebb brüsszeli központ részben vagy egészben megfosztaná a nemzeti kormányokat a pénzosztás lehetőségétől, vagy kiépülne végre valamiféle komolyabb számonkérési mechanizmus, az könnyen elvezethet az Orbán-rezsim haveri kapitalizmusának megroppanásához is.
Nem zárhatunk ki persze egy harmadik lehetőséget sem, hogy tudniillik Lázár Jánosnak egész egyszerűen elment az esze. Kilépési vágyairól szóló mondataira tán legyintenének is máskor – de nem most, a brexit sokkja után. Mert ez a megjegyzés, miként a magyar kormány menekültellenes népszavazása is, a brexit óta más fénytörést kap. Kicsit messzebbről nézve, ami Magyarországon zajlik, tűnhet úgy is, mint az angliai események újrajátszása. Adott hozzá egy, az uniós szabályokat amúgy is rendre át- és meghágó kormányfő, aki populista ellenzékének erősödését – vö. Jobbik – azok témáinak átemelésével próbálja megállítani. Ám eközben olyan szellemet enged ki a palackból, amelyet visszatuszkolni már képtelen. A saját maga által keltett várakozásnak csak egyre szélsőségesebb retorikával tud csak megfelelni, ezzel országában erősíti az idegenellenességet, növeli az amúgy is súlyos társadalmi-szociális megosztottságot. Mivel pártján belül is egyre erősödik a belső harc – vö. Lázár -, hatalma megtartása érdekében a mindenkori populisták kedvenc eszközét, a népszavazást veti be. Az események irányítása azonban kicsúszik a kezéből, a létező társadalmi frusztráltság és düh oly módon tör utat magának, hogy országa egyszer csak Európán kívül találja magát.
Nagy-Britanniában így végződött. Nálunk most kezdődik.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!