Viszek magammal zsebkendőt holnap, majd gyűrögetem csendben az iskolaudvaron, könnyet törölgetni úgyis ott fogok, ahol senki se lát. Elsős lesz a kisebbik, gimnáziumot kezd a nagyobb, mi meg, a szüleik, ismerkedünk a szép új világgal, az államosított magyar oktatási rendszerrel. Zsebkendő indokolt.
Merthogy bevégeztetett. Az állam az új tankönyvrend bevezetésével bezárta a kört a gyerekeink körül. Ahogy a kutató írja: „…(az) állami, ideológiai, társadalmi és gazdasági struktúrák átalakulása (…) egyértelmű fordulatot jelentett az oktatásban és nevelésben is (…) jellemzővé vált a központilag kidolgozott, politikai-ideológiai szempontból szigorúan ellenőrzött, egységesített tanterv, tankönyv, oktatási módszer (…) egységes színvonalú és azonos tartalmú uniformizált tudást közvetített az új oktatáspolitika (…) figyelmen kívül hagyták a gyermekek életkori és egyéni sajátosságait, képességeit”. Szikár összefoglalója lenne a magyar oktatás helyzetének, ha ez az idézet nem az 1930-as évek szovjet iskolarendszerének működését leíró történészi munkából származna. Erőltetett párhuzam? Annyiban bizonyosan nem, hogy az autokratikus hajlamú rezsimek jó ideje jól tudják, az iskola a hatalmi politika eszköze. A magyar oktatás totális állami ellenőrzését eddig háromszor igyekeztek megvalósítani: 1919-ben, 1935 körül, harmadszor pedig 1948-ban. Hogy erről mit írnak majd a gyerekeim egyentankönyvei, attól ugyan tartok némiképp, de annak alapján, amit még én tanultam ezekről a korszakokról, ez a mostani szépen beleillik a történelmi sorba.
Az iskolák, mint autonóm intézmények megszüntetésének utolsó lépése után, tán indokolt feltenni a kérdést: mire volt ez jó? Mondták, így majd jobb, hatékonyabb lesz a működés. És bár idén valamivel tényleg kisebbnek tűnik a tanévkezdési káosz, mint tavaly, de a rendőri kísérettel szállított tankönyvek körüli mizéria, az adminisztrációs rendszer lefagyása, a pedagógusok bizonytalan bér- és foglalkoztatási viszonyai, továbbá az, hogy a Klebelsberg központ még mindig képtelen olyan bonyolult feladatok ellátására, hogy papírt, tintát, krétát adjon időben az iskoláknak, ezt az érvet leradírozzák. Volt szó a finanszírozási különbségek kiegyenlítéséről is, a központosítás óta azonban ennek eredményéről én egyetlen számot nem láttam. Tudósítanak viszont a tények és adatok arról, hogy a korábban a finanszírozásból is fakadó, az oktatás színvonalában megmutatkozó különbségek nem csökkentek, hanem nőttek az államosítás óta. A kormány csak rontott a magyar oktatás évtizedes nagy baján: az iskolák konzerválják a társadalmi különbségeket, bezárják a gyerekeket megörökölt közegükbe. Mindezek után az államosítás valódi okát aligha lehet máshol, mint a politikai megfontolások körében keresni. Ha az iskola nem jelent esélyt a kitörésre a hátrányos helyzetből, akkor újratermelődnek az államnak kiszolgáltatott esélytelenek tömegei, a szerencsésebb hátterű gyerekeket pedig kontroll alatt tartott rendszerrel lehet az ideológiailag helyes irányba terelni. A mai iskolások is majdani szavazók, ugyebár.
Mit tehet hát a magamfajta szülő, aki a gyerekében nem választópolgárt, hanem önálló személyiséget lát? Akinek módja van rá, az megpróbál elmenekülni a magyar állam kényszeres nevelhetnékje elől. Magán- és alternatív iskolákba, alapítványi intézményekbe próbálja betuszakolni a gyerekét, olyan helyekre, amelyeknek csak kevés közük van a ma létező Magyarországhoz és annak oktatási rendszeréhez. Persze ők, egyre többen, elképzelni sem tudják, hogy a gyereküknek ebben a ma létező országban lenne bármiféle jövője.
Akik viszont továbbra sem hajlandóak beletörődni, hogy az unokáik egyszer majd Daddynak szólítsák őket Skype-on, azok számára adódik egy egyszerűbb, de kétségkívül kockázatosabb lehetőség: bízni kell a tanárban. Mert egy intézmény autonómiája megszüntethető törvénnyel, bürokráciával és politikai akarattal, de az emberé nem. Ugye, nem?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
