Mint egy valóra vált álom, olyan ez neki. Most, amikor gyerekek üvöltenek a könnygáztól a határon; most, amikor keletről új kerítés, nyugatról régi sorompó zárja be az országot; most, amikor soha nem látott módon vagyunk összeveszve mindenkivel, aki körülvesz bennünket; most, amikor törvények és egyezmények tucatját megsértve vezették be a statáriumot Magyarországon; most lett európai nagypolitikai tényező Orbán Viktor.
Írják róla, és látszik is rajta: elemében van a magyar miniszterelnök. Végre eljátszhatja kedvenc szerepét, a vezénylő tábornokét, évek óta próbál itthon, most meg az egész világ figyeli az előadását. Igaz is: miközben Magyarország továbbra is az embertelenség és érzéketlenség rémisztő példája a világsajtó nagy részében, szaporodnak az Orbánnal megengedő, sőt egyetértő kommentárok, nem függetlenül attól, hogy nézeteinek kitapintható támogatottsága van az egyre riadtabb nyugat-európai választók között is. És miután a magyar kormány kampós kerítéssel és szögesdróttal bevont vagonnal terítette szét a menekültproblémát Európában, az Orbánt eddig kritizáló európai kormányfők sora kényszerült arra, hogy a szigor és határvédelem tekintetében a magyar út felé induljon. A héten pedig, hónapok óta tartó nehéz és fáradságos hergelés után végre sikerült előállítania a kormánynak az agresszív, rendőrökre támadó menekültek képét, még ha az ENSZ főtitkára és a fél világ nem is veszi be, hazai fogyasztásra ez is alkalmas. Nem teljesen indokolatlan tehát, de talán még korai itthon vitát nyitni arról, megnyerte-e már most magának Orbán 2018-at. Érdekesebbnek tűnik per pillanat a kérdés: lehet-e belőle tényleg Európa erős embere? Szerintem lehet. De vajon miféle Európáé?
Az eredetileg úgy volt, hogy az Európai Unió – elkoptatott közhely, tudom én, mégis ide kívánkozik – nem csak érdek-, de értékközösség is. Hogy miféle értékeké, azt meglehetős szenvedélyességgel foglalta össze minapi beszédében Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke: őszinteség, egység és szolidaritás. És tényleg: a szolidaritásra és az ebből fakadó egyetértésre való képesség hozta létre az európai gazdasági mechanizmusokat éppúgy, mint például a schengeni rendszert. A mű persze messze volt a tökéletestől, de gyengeségeit sokáig elfedte Európa prosperitása. Ennek a bőségnek a megszűnése viszont, vagyis a gazdasági-pénzügyi válság azonnal láthatóvá tette az unió minden lappangó búját, bánatát. Éppen a szolidaritást, az egységre való képességet roppantotta meg a válságkezelés kényszere, ami a leegyszerűsítő, ellenségképző populista politika megerősödését hozta Európa-szerte, eddig nem tapasztalt kihívás elé állítva a klasszikus pártokat és a megszorítások terheit cipelő nemzeti kormányokat. Ma úgy áll, hogy Dániában és Finnországban is koalíciós partner a bevándorlásellenes szélsőjobb, Olaszországban a mindent tagadó humorista pártja már egyáltalán nem vicces, Szászországban az euroszkeptikusok a minap érték be a szocdemeket, még az is lehet, hogy Haider utódai elhódítják Bécset, Franciaországban a nagy pártok tarkójukon érzik Le Pen leheletét, Angliában az egész választási kampányt áttematizálta az unió esküdt ellensége, Lengyelországban a visszatérésre melegít Kaczyński, hogy a görög Sziriza tündökléséről és bukásáról most is ne szóljunk.
A gazdaságit követő újabb nagy válság, a hatalmas tömegű bevándorlás a jobboldali populizmus terjedését gyorsítja. És éppen ez az, ami Orbánt Európa erős emberévé teheti. De nem a ma ismert Európa erős emberévé, hanem a Haider-félék, Le Penek, Farage-ok. Kaczyńskik, Igazi Finnek, igazi dánok, igazi akárkik Európájának meghatározó figurájává.
A magyar miniszterelnököt két dolog kiemeli a különbözőképpen nacionalista, de bevándorló- és EU-ellenességben egyívású európai populisták sorából. Egyrészt az, hogy nem a szélről kiabál, hanem az Európában legerősebb jobboldali pártcsalád berkein belül képes bomlasztani. Másrészt, és innen nézve ez a fontosabb: neki már saját kis rendszere van. 2010 óta építgeti, de mostanság végzi rajta az utolsó simításokat. Erről szólt múlt heti kötcsei beszéde is, érdemes elolvasni a kiszivárgott teljes leiratot, ahogy mondani szokták: nagyon egyben van. Kiolvasható belőle, hogyan illeszkednek a humánumot tudatosan nélkülöző menekültügyi lépések az oktrojált alkotmánynak, a zsákmányszerzésre épülő illiberális államnak, a jogállam lebontásának sorába. Orbán politikájáról régóta tudjuk, hogy nem létezik ellenségkép nélkül. A bevándorlók tömege a lehető legideálisabb ellenség a kormányfő számára, hiszen velük szemben már nem puszta szabadságharcot, hanem igazi keresztes háborút lehet hirdetni, miként az a kötcsei beszédből kitetszik. A menekültkrízis új értelmezési keretet ad számára: már nem pusztán a nemzeti szuverenitást, hanem a keresztény Európa tradícióit, sőt magát a kereszténységet védi az azt szerinte fenyegető pusztító erőktől, amelyek között az iszlám mellett a globalizáció és a technológiai fejlődés éppúgy ott szerepel, mint az ezekkel szemben megértő és megengedő gondolkodásmód, Orbán szavaival: a „liberális blabla”. Keresztes háborúban pedig gyengeségnek hat minden, aminek köze van az emberséghez, a kompromisszumhoz, vagyis a szolidaritáshoz és egyetértéshez úgy is, mint európai alapértékekhez. Íme, elkészült hát a mű, van neki elvi kerete, van konkrét és ideológiai ellenfele, van saját nyelve, van spirituális-vallási töltete, friss, meleg, ropogós, viheti, akinek kell: az orbánizmus.
Abban az Európában, amiben Orbán magának vezető szerepet álmodik, a nemzeti önzés politikája legyűri az egységre és a szolidaritásra való képesség értékközösségét. Ha tehát Orbán Viktor tényleg Európa erős embere, akkor Európa vagy nagyon gyönge, vagy nincs is egyáltalán.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
