Majdnem találkoztam Simicska Lajossal. Régen volt, az igaz, akkor, amikor még Bayer Zsolt sem bikacsökkel írt, hanem tollal, olyanokat például, hogy a Fidesz-központ jobban hasonlít egy alsó-kolumbiai kokainbáró rezidenciájára, mint pártirodára. És tényleg.
Történt, hogy akkori munkahelyem, a Népszabadság székháza előtt megállt egy fekete Merci, kiszállt belőle egy szép, nagy, kopasz ember, rögtön látszott, hogy nem a tárcaesszéjét hozza a kultúrrovatba. Azért jött, hogy Simicska Lajos elé vigye azt az újságírót, aki akkoriban a Fidesz–MDF székházüzletről meg a Mahir terjeszkedéséről írt korrekt kis tényfeltáró cikkeket. Miután a kollegina már egy ideje meg akarta szólaltatni az említett ügyek kulcsfiguráját, nevezett Simicskát, a sajátos körülmények ellenére is belement a találkába, hátha lesz belőle egy jó kis interjú. Az aggódó lapvezetés azonban nem akart egy hölgyet egyedül elengedni egy ilyen gorillával, ezért az akkor rendelkezésre álló legnagyobb darab újságírót delegálta mellé, ez lennék én. Beültünk a Mercibe, villamossíneken, záróvonalakon át elszáguldott velünk az Andrássy útra, a Fidesz akkori (egyik) irodaházához. A nagy vaskaput kísérőnk két feketébe öltözött klónja nyitotta, a ház körül és bent az épületben vagy tucatnyi ilyen alakot láttunk, míg felértünk az ajtóhoz, amelyen réztábla hirdette: Fidesz gazdasági igazgató. Én előre engedtem a kollégámat, ő belépett a szobába, mire az izomagy elém állt: „magát ide nem hívták”. Így esett, hogy majdnem találkoztam Simicskával. Az újságírónő, akinek megadatott, meglehetősen feldúlva jött ki úgy fél óra múlva a szobából. Interjú az nem lett, mert Simicska kitépte a kazettát a diktafonból, üvöltve fenyegetőzött, káromkodott, hogy miféle cikkeket ír ő a Fideszről, hogy ennek következménye lesz, majd meglátja. Következmény akkor ebből annyi lett, hogy telefonon kért elnézést a főszerkesztőtől maga Orbán Viktor. Ja, ekkor a Fidesz egy liberális ellenzéki párt volt, látótávolságon kívül a hatalomtól.
A történet, élvezeti értékén túl azért kívánkozik ide, hogy elképzelhessük, milyen is a hangulat mostanság a NER színfalai mögött. Ha kis ellenzéki párt pénzügyeseként ilyen undok tudott lenni Simicska, milyen lehet, amikor súlyos tíz- meg százmilliárdokat és szerteágazó hatalmi befolyását látja veszélyben? A héten komoly tényfeltáró dolgozatok jelentek meg a HVG-ben és a Magyar Narancsban is arról, miként dúl az Orbán–Simicska háború, aminek lényege némi leegyszerűsítéssel: a kormányfő ezentúl szívesebben lopatná a közpénzt a neki kiszolgáltatott kis oligarchákkal, mint ezzel az egy naggyal, aki hovatovább a fejére nő. Habony, az ország leggazdagabb munkanélkülije, a felcsúti Mészáros, a videotonos Garancsi, sőt a MOL-os Hernádi melegít állítólag a partvonalnál, Seszták és Lázár miniszterek felsőbb utasításra űzik ki Simicska embereit a minisztériumokból, a Lajos meg már a telefont se veszi fel Viktornak. A tényfeltáró írások egybehangzó állításai szerint Orbán és Simicska ellentéte miatt bénult a teljes államapparátus. Hogy mekkorát változott a világ, mutatja, hogy eddig csak és kizárólag azért épültek bizonyos utak meg vasútvonalak, hogy Simicska Közgépének legyen elég megbízása, most meg állítólag azért állították le az M0-s felújítását, nehogy a Közgép vigye el az üzletet.
Már nem egy pártszékház hasonlít Kolumbia-alsóra, hanem az egész ország. És közben valamiféle szenvtelen belenyugvás kezdi körüllengeni a tényt, hogy Magyarország elmúlt néhány évének története leírható a miniszterelnök személyéhez köthető köztörvényes gazdasági mutyik és hatalmi manipulációk sorával. Az Orbán–Simicska ellentét nyomán szivárgó információtömegnek csak töredéke elegendő lenne normális helyen egy ügyészségi részvétellel bekövetkező kormánybukáshoz. Jó, jó, tudom én, hogy ennek a rendszernek az ügyészség éppolyan eleme, mint a minisztériumi posztokra ültetett hivatásos lenyúlók, meg hogy kormánybukáshoz potens ellenzék, továbbá némi politikai alternatíva is szükségeltetne, de ez a belenyugvás meg a szenvtelenség tán mégsem szükségszerű.
Olvasva a Simicska–Orbán küzdelem részleteit, egy felismerés kívánkozik még ide: azzal, hogy Orbán Simicskát is eltakarítja, valójában a Fideszt is megszünteti abban a formájában, ahogyan eddig létezett. Na, nem mintha sajnálnám ezért, de Simicska mégiscsak működtette, szervezte és pénzelte a pártot, és bármily furán hangzik is, ő őrzi még utolsó morzsáit annak az ethosznak, ami a Fideszt annak idején életre hívta. Nem véletlen, hogy az információk nemcsak elszámolási vitákról, hanem politikai ellentétekről is szólnak: Simicska például rühelli ezt az újsütetű dörgölődzést Oroszországhoz. Ha jobban belegondolunk, a valódi döntésekbe beleszólása már csak Simicskának maradt a régi csapatból, a többiek statisztaszerepre kárhoztattak, igaz, Kövértől azért kapunk hetente legalább egy összeesküvés-elméletet. A parlamenti frakcióban zömében olyanok képviselik a Fideszt, akik politikai értelemben akkor is senkik maradtak, amikor valakik lettek, az önkormányzatokban pedig hű békemenetes-forma emberek próbálják eljátszani a centrális erőteret kicsiben. Ebben a rendszerben nincs szükség semmiféle ellensúlyra, márpedig a Fidesz, eredeti formájában, lehetne akár ilyen is. Értékítélettől mentes megállapítás: a simicskátlanítással a Fidesz is le lesz radírozva.
A Magyar Narancs fentebb már süvegelt cikke szerint Simicska olyanokat mond egykori kollégiumi társáról, hogy az embert, akit ő tett naggyá, ő is fogja eltiporni. Mire Orbán állítólag utalgat Simicska örökös félelmére, hogy egyszer valamiért beviszik. Kinek kell itt most szurkolni?
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
