Komoly és jelentőségteljes dolog volt minálunk otthon ez a foci-vb. Most történt először, hogy együtt néztem meccset a fiammal, ami dagasztja az atyai keblet. Magyaráztam neki azt a keveset, amit én a fociról tudok, és hogy miért lehet szurkolni egy fura nevű, távoli országnak kisállami szolidaritás alapján – legalább megnéztem a térképen, hol is van pontosan Costa Rica, ha már kérdezte.
Hanem a minap bekapcsolva maradt a tévé, és kiabál a gyerek a nappaliból, hogy meccs, meccs, apa, kezdődik, én meg, felelős szülő, vetődök a távirányítóra, mint Tim Howard a belga beívelésre. Ezt nem nézheted, mondom, és bár megpróbáltam, nem állítom, hogy sikerült megmagyaráznom, miért nem való egy hatévesnek a Birkirkara–Diósgyőr rangadó megtekintése. Elvégre igaza volt: labda, gyep, színes mezbe öltözött játékosok – pont úgy nézett ki ez is, mint azok a vb-meccsek, amikért az előbb még lelkesedett az apja. Pár év, és megérti biztosan, addig se veszem el a kedvét.
Akárki nyer is ma este, a döntőnél alighanem többet fog hallani a gyerekem felnőtt fejjel is a német–brazil 7-1-ről. Ennek a német tarolásnak és brazil szégyennek nem csak a sportértéke maradandó. Gazdasági elemzők írják, hogy a buktát követő nemzeti letargia miatt csökken majd a brazil fogyasztás, ez negatívan hat az amúgy is lassuló gazdasági növekedésre, minek következtében elfordulhatnak az országtól a befektetők, Latin-Amerika legnagyobb országának gazdasági bajai pedig befolyással lehetnek az egész térségre, az pedig akár a feltörekvőnek nevezett piacok mindegyikét, így közvetetten akár Magyarországot is érintheti.
Na tessék, mit állított elő Scolari kapitány azzal, hogy megmagyarázhatatlanul legyengítette a brazil középpályát. Arról nem is beszélve, hogy Marcelo és David Luiz bénázása megbuktathatja Dilma Rousseff brazil elnököt is, akinek amúgy is komoly gondot okoz a világbajnoki és olimpiai gigaberuházások megmagyarázása. Ebből is látszik, stadionokra költeni nem veszélytelen politikai tett, még ott se, ahol a pályán amúgy képesek időnként örömet is szerezni a játékkal millióknak, nem csak bosszúságot.
A sok elemzés között, ami ennek a 7-1-nek az okait kutatta, volt, amelyik a brazilok túlfeszített futballsovinizmusában látta a bukás okát. Túl sok büszkeség, túl sok nacionalizmus, túl sok politika vegyült a sportba, s ez közrejátszott abban, hogy lerohanni akarták a németeket a pályán ahelyett, hogy a védekezésre összpontosítottak volna. A futballra rátelepedő politikáért meg nacionalista hevületért nekünk nem kell Brazíliáig menni, tiszta szerencse, hogy mi jó pár éve már a kudarchoz vagyunk szoktatva, hét-nyolc bekapott gól nekünk meg se kottyan. Már foci sem kell ide, működik anélkül is a mi saját, külön bejáratú kis futballsovinizmusunk. Igazságtalan persze mindenféle hasonlítgatása a magyar labdarúgásnak ehhez a világbajnoksághoz, hisz mi egy másik osztályban játszunk egy ideje már. És most nem arra gondolok, hogy tudnak- e még egyeneset rúgni a labdába a mieink, hanem hogy míg a világon máshol a foci mégiscsak a szórakoztatás része, nálunk afféle népnevelői tevékenység van sportnak álcázva.
Persze nyilván nem vagyok egyedül azzal, ahogy elképzeltem, mi lenne, ha egyszer a magyar csapat is eljutna oda, ahová Kolumbia, Costa Rica vagy éppen Belgium eljutott ezen a vb-n. Nem törődnénk akkor mi se semmivel, csak a csapattal, vennénk idióta parókákat, bekennénk az arcunkat nemzetiszínre és őrjöngenék úgy, ahogy azt ezen a vb-n láttuk másoktól. Egy nyolc közé jutás tán évekre feledtetni tudna itt minden bút és bánatot. Arról nem is szólva, hány törvényt tudna az önkívületi szurkolás három hete alatt észrevétlenül elfogadtatni a kormány.
„Öleld meg apádat és sírjál” – üvöltötte az argentin kommentátor, mikor Maxi Rodríguez belőtte a döntőt érő 11-est. De ezt Argentínában nem hallotta senki, mert mindenki az apját ölelte és sírt. Holnap lemegyek a parkba a gyerekkel focizni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
