Igen nagy örömmel olvasom, hogy egy felmérés szerint megelőzzük Puerto Ricót, Dél-Koreát és Katart. No, nem futballban vagy benzinár-csökkenésben, nem, hanem korrupcióban. Eddig is jól-rosszul álltunk a ranglistán, de egy 2010-es korrupció-érzékelési index alapján még négy hellyel csúsztunk lejjebb. Ez azért már szép teljesítmény, kivált annak tükrében, hogy – szavakban – mindig, mindenhol, mindenki elítéli, felszámolja, megszünteti és üldözi.
Erről jut eszembe egy régi emlék, amikor is az akkor még létező Thália Színház tagjaként kollégáimmal az akkor még létező, nagy Szovjetunióban vendégszerepeltünk, Moszkvában. Az elegáns szálloda éttermében az ebéd elfogyasztása után arra gondoltunk – mind a hatan az asztalnál – milyen jólesne egy üveg sör a délutáni városnézés előtt. Nem éppen felsőfokú orosz nyelvtudásunkkal jeleztük a pincérnek, hogy kérnénk egy-egy üveg sört. A főúr, a hely „cáratyuskája”, felséges és lenéző tekintet kíséretében közölte:
– Nyema! – vagyis, hogy nincs.
Csalódottan néztünk egymásra, hiszen a szomszédos asztaloknál vidáman sörözgettek, leöblítve az előtte elfogyasztott vodkát. Ekkor Inke László kollégánk a zsebébe nyúlt, és egy egyrubelest helyezett maga elé az asztalra. A pincér pár pillanat múlva már töltötte is a poharába a Zsiguli névre keresztelt árpalét. Kissé felháborodtunk ugyan, de láttuk, hogy nekünk is el kell végeznünk a titkos szertartást: Inkéhez hasonlóan mindenki egy-egy rubelt helyezett maga elé, és a bankó pár percen belül sörré változott. Ekkor jöttem rá, hogy abban a csodálatosan nagy országban valóban semmi sem lehetetlen, hogy tényleg az orosz törpe a legnagyobb, és az is van, ami nincs. Nálunk, itthon ezek a mindennapos trükkök éppúgy léteztek, mint nagyra nőtt „testvérünknél”. A pult alatt vagy alól volt kapható banán, téliszalámi, gépkocsi-kiutalás, színes tévé vagy jobb márkájú farmernadrág. No de – gondoltam én – azok az idők elmúltak, a nagy Szovjetunióval együtt.
Csakhogy az említett felmérés azt bizonyítja, hogy mind az emléke, mind a gyakorlata ma is itt van velünk.
Hogy hol is lehet vele manapság találkozni? Például közbeszerzéseknél, pályázatok elbírálásánál, engedélyezési eljárásoknál és folytathatnám a sort, amelyet mindenki kiegészíthet a saját tapasztalatai alapján. Hál’ istennek, én egyikben sem vagyok érdekelt, no meg, különben is, Hofi Géza szerint a korrupció az, amiből téged kihagynak.
Habár! A múlt héten a Várban jártam, történetesen a Hadtörténeti Múzeumban, ahol többedmagammal, nagyon szép ünnepség keretében, átvehettem egy – számomra nagyon megtisztelő – kitüntetést.
Fél kettőkor álltam meg az egyik, szinte néptelen utcában, előttem-mögöttem csupán néhány autó állt. Másfél óra múlva a parkolójegyemet átadtam a sorompónál, és meglepetten hallottam, hogy 4800 forintot kell fizetnem. Egy órai parkolás díja különben 480 forint, az is igen szép pénz a semmiért, ám a 4800 forinttól azért tátva maradt a szám.
Nem idézem az első szavakat, amelyek ajkamat elhagyták, ám amikor csendes ájulatomból magamhoz tértem, rákérdeztem, hogy mivel érdemeltem ki ezt a szép összeget. A sorompó őre szerint „kiemelt területen” parkoltam, és azt minden iskoláskorú magyar állampolgár – „állampolgár”, így, két l-lel – tudja, hogy az tízszeres összegbe kerül. Drámai hangon ecseteltem, hogy erre vonatkozó feliratot én sehol sem láttam, tudakoltam, mitől „kiemeltebb” az egyik utca, mint a másik, mire közölte: ő csak sorompóőr, fizessek.
Véletlenül volt nálam ötezer forint, átadtam, de a visszajáró kétszázat nem hagytam ott borravalónak, pedig tudom, úgy lett volna elegáns, de vállalva „bunkóságomat”, lila fejjel távoztam.
Fogalmam sincs, a pénzbehajtásnak ez a pofátlan módja nemzeti sajátosságaink melyik kategóriájába tartozik. Eszembe jutott az régi népi mondás, amelyben valakit – és most finoman fogalmazok – átdobnak, mint… azt a palánkon, de erre gondolni sem merek, hiszen – hál’ istennek – nem olyan időket élünk…
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
