Volt egy elképzelésem arról, hogy ki vagyok és mit akarok kezdeni magammal az életben, és ezt az életet végigcsináltam becsülettel, tisztességgel. Hittem az értéktelenné züllesztett, istentelen élet csodájában, egyik morális válságból a másikba sodródtam. Tudtam, hogy mi helyes és mi nem. A családon belüli erőszak, a félelem, a szenvedélybetegségek, a generációs problémák.
Vártam, hogy megnősüljek, hogy aztán mihamarabb elválhassak, és nősültem és váltam, ahányszor csak tudtam, és soha de soha nem szalasztottam el egyetlen alkalmat sem, hogy alaposan megverjem az asszonyt, és őszintén mondhatom, hogy ők sem bántak velem kesztyűs kézzel, repült ott tévé, vasaló, sörösüveg, minden. Aztán áthívtuk pár barátunkat; melegeket, transzvesztitákat. Rengeteg nemi betegséget szedtünk össze, és soha, de soha nem védekeztünk. Hét gyermeket csináltam, és bátran ki merem jelenteni, hogy nevelésükben alig vétettem hibát. Mindegyiküket vertem, molesztáltam, iskolába nem engedtem őket, írni-olvasni egyikük sem tud a mai napig, amire különösen büszke vagyok, de azért akadnak fekete foltok az én életemben is. Gézukát, azt a kis mocskot egyszer úgy megvertem, hogy kijöttek a gyámhivataltól és elvették tőlem. Amikor értesültem róla, hogy Gézuka jelesre vizsgázott hittanból, megfordult a fejemben, hogy valamit elrontottam. Napokig borzalmasan éreztem magam, leálltam a piával, felhívtam anyámat, vásároltam egy kiskutyát, akinek a Sába nevet adtam, muskátlit ültettem a kertben, esténként idős asszonyokat kísértem haza. Lassan úgy tűnt, hogy teljesen tropára megy az életem. A feleségem teljesen elfordult tőlem, nekem esett, ütött-vágott, és akkor, mintha mi sem történt volna, hirtelen észbe kaptam, egyik pillanatról a másikra megjavult a közérzetem, fogtam a baltát és agyonvertem az asszonyt, a muskátlikat eltapostam, Sábát megnyúztam, a szőréből zoknit készítettem magamnak, kis testét pedig belefőztem a körömpörköltbe.
Kilenc évet kaptam, amit becsülettel végigültem, keményen dolgoztam, hogy ne szabadulhassak korábban, késeltem, verekedtem, lázítottam. Amikor szabadultam, szétnéztem a magam körül és azt mondtam: ez igen, megcsináltad. Széthulló közösségek, céltalanság, istentelenség, önpusztítás, depresszió. Mindent elértem, amit akartam. Egy belvárosi közért előtt vertem tanyát, onnan terrorizáltam a békés lakosságot. Megfigyelés, rablás, fosztogatás. Aztán jött 2010. Azóta nem találom a helyemet ebben a világban. Igyekszem, próbálkozom, de egyedül nem megy. A magyar emberek példátlan összefogásával szemben tehetetlen vagyok. Nem értem meg magam a nőkkel, nem találok magamnak senkit, akit verhetnék, akitől elválhatnék. A születés és a gyermekvállalás és a család csodájáról beszélnek nekem. Példaképekről, az apa és az anya szerepköréről, a szülők tiszteletéről. Hát miféle világ ez? Sehol egy jó abortusz, egy nyolc napon túl gyógyuló sérülés? Mi lett ezekkel az emberekkel? A régi haverok sportolnak, templomba járnak, küldetésről, céltudatos életről prédikálnak. Nem állnak szóba velem, csak azért, mert egy este az javasoltam, hogy menjünk el piálni egy jót és utána szúrjunk le valakit. Azt mondták, soha többé nem akarnak látni, aztán hazamentek, mert fürdetni kellett a gyerekeket.
Fürdetni? Azt hittem rosszul hallok. Ilyen óriási ereje lenne ennek az összefogásnak? Mit történhetett, amíg én a sitten voltam?
Nekem ezen a világon nincsen maradásom. Mondtam is az egyik csövesnek ma hajnalban, hogy végzek magammal, gondoltam legalább valaki megveregeti a vállamat, ez az, te rohadék, jól csinálod, de nem. Azt felelte, hogy szerinte az öngyilkosság gyávaság, megiramodás az élet bajai elől, a bajok bátor elviselése helyett. És, hogy a reményt, azt nem szabad soha feladni. Belevertem a fejét egy parkolóautomatába, aztán megittam a borát és eldöntöttem, hogy végzek magammal.
Nem bírom tovább ezt a cinizmust.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!