A nyertes szelvény

Ilyen még nem volt, egy ilyen aprócska lottózó még soha, egyetlenegyszer sem védte meg a címét. Két héten belül a bankszámlámon lesz a pénz. Különféle tanácsadók hívogatnak majd reggel, délben, este. Eltart majd egy darabig, amíg lekoptatom őket, de aztán nekilátok, hogy először rendbe, majd pedig tönkretegyem az életem. Csak rajtam múlik és azon, hogy milyen ember vagyok. Hogy milyen ember vagyok valójában. Mindenekelőtt tisztázom magamban, hogy hülye nem vagyok, így aztán a nem várt következményektől való félelem helyett a várható következményekkel foglalkozom. A múltammal, mivel jövőm egyelőre nincsen, csak két hét múlva lesz. Nem hagyom, hogy az öröm elvegye az eszemet, ezért is gondolom, hogy nem vagyok hülye. Megelőzöm a bajt, mégpedig úgy, hogy tisztázom: a baj nem önmagától történik, a baj kifejlődik, bekövetkezik, formát ölt. Valamiből. Utánajárok, mi történhet velem akkor, ha valami olyasmi történne velem, aminek köszönhetően nem félnék semmitől, eltűnnének a gátlásaim, frusztrációim, hogy aztán az eksztázis lecsengésével megsokszorozódott erővel törjenek rám újra. Felkészülök személyiségem torzulására, mégpedig úgy, hogy tanulmányozom személyiségemet, hiszen az készül torzulni éppen.

A pszichiáterem azt javasolja, soha nem felejtsem el, honnan jöttem, nézzek szembe a problémáimmal és próbáljak meg a földön maradni. Így aztán a következő lépésre szánom el magam: a házban, amit venni készülök, üresen hagyok egy szobát. Ezt a szobát az emlékezés és szembenézés szobájának nevezem el. Leülök az íróasztalomhoz és összeírom életem tíz legtragikusabb emlékét. Mivel sem rajzolni, sem festeni nem tudok, ellenben milliárdosként azt csinálok, amit akarok, felkérek tíz művészt, fessék meg ezeket nekem. A tíz alkotást az emlékezés és szembenézés szobájában állítom majd ki, hogy mindig emlékeztessem engem arra, honnan jöttem és mik a problémáim. Időrendben haladok, s közben hol elsírom magam, hol felnevetek. Büszke vagyok arra, hogy megelőzöm a bajt és a lehető legmélyebbre ások a lelkemben. Íme, hát néhány az emlékek közül.

1984 őszén kivették a mandulámat a Madarász utcai kórházban. Egy zuhanyrózsát nyomtak a pofámra, elaludtam és egy klórszagú teremben tértem magamhoz két nappal később. Anyám azóta is azt állítja, hogy csak egy napot voltam bent, de engem nem ver át. Itt a művészt arra kérem majd, hogy a képen jelenítse meg a hazugságot és magát a mandulát is. Engem nem szükséges megfestenie, hiszen magamról nincs emlékem ebből az időből, csupán anyámról, a kórházról és a manduláról, amit elképzeltem, de a mai napig nem láttam. Talán megette egy angyalföldi macska, ezt is megfestheti akár a művész, bár nem akarom befolyásolni túlságosan.

Hétéves vagyok. A szőnyegen ülök és a legókészlet segítségével elmélyülten szublimálok. Egy űrhajót építek, amit Flash Gordon ihletett. Órákig dolgozom a művön, majd kimegyek a konyhába és fogyasztok némi Szobi szörpöt. Mire visszaérek, látom, hogy a bátyám egyetlen rúgással darabokra zúzta az űrhajómat. Az alkotónak a kép elkészítésénél azt a körülményt érdemes majd figyelembe vennie, hogy aznap délután én, mint Flash Gordon egy életre megszűntem létezni. Elvárom, hogy a legókockák mélyedéseiből együttesen bugyogjon majd fel vér és Szobi szörp.

Most nagyot ugrok az időben, tizenegy éves vagyok, a hűtőszekrény mellett állok, és éppen leteszem a vezetékes telefont. Sárával beszéltem, aki tudatta velem, hogy az édesanyja nem engedi, hogy kijöjjön velem sétálni a Margitszigetre. Szeretném, ha a képen Sára és én a saját könnyünk kristálytiszta tavában üldögélnénk, szánkban szalmaszállal, mellyel a levegőt vesszük. Azt is szeretném, ha Sára anyját a harcsák lakmároznák az iszapban, de erről Sára nem tudna.
Újabb hatalmas ugrás következik.

A Jászberényi Városi Könyvtár színpadán ülök 2005-ben. Velem szemben nyolcvan mérges jászberényi nyugdíjas. Azért mérgesek, mert fogalmuk sincsen, hogy ki vagyok, és az elmúlt harminc percben egyetlenegy sort sem idéztem Wass Alberttől. Szeretném, ha a festményen kő lennék, amit a Karancs erdeiből leszaladó víz a helyéről kimos és a haragos árral gördül tova a messziség felé.

2011. Megnyerem az ötös lottót. Rendbe teszem az életemet, de aztán belátom, hogy ez kevés. És kevés ez a sok szar kép is, amit megfesttettem a kiváló művészekkel, mert hiába látom, hogy mi gyötört a múltban, ha elképzelésem sincs arról, hogy mit akarok csinálni azon kívül, hogy önmagamat marcangolom vagy dicsőítem vagy sajnálom. A művészt arra kérem majd, hogy fesse meg, amint ülök a székemben egy nyári délutánon a fűzfa alatt, és azt gondolom, hogy van remény.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!