Nagy útelágazódások idején, mikor egy kicsinyke, de engedelmes, bizonytalan, kiszolgáltatott és hiszékeny nép a puszta közepén vesztegel, s nem tudja, merre nyugat s kelet, mindig jő egy határozott és erős férfiember, ki nyergéből a tétovák elé ugorván, csizmájával a kopár szik sarján nagyot dobbantva utat mutat. Arra! Döntését a nép hajlamos úgynevezett racionális döntésnek nevezni, mely mögött tapasztalat és tudás, váteszi képességek és a jövő fényes gazdagságát garantáló titkos megállapodások egész szöcskenyája legelészik. Pedig, ahogy mondani szokás: talán nem.
Vezetőink viselkedését, jellemfejlődésük, testsúlyuk és alkatuk alakulását figyelve nekem meggyőződésemmé vált az utóbbi időben, hogy ez az egész egy bademadzsan dolma fölött dőlt el. A vendéglátáson dőlt el. Már úgy értem, végleg. Mert a döntésig, mely cseppet sem volt racionális, és közelébe sem került úgynevezett realitásokhoz, az út megannyi bőségesen megrakott húsos tálon, gyertyafényes borospincéken, királyi és szultáni és elnöki palotákban fali szőttesek és díszpárnák közt felszolgált plovokon, narhangikon, husanokon, beshbarmakokon keresztül vezetett.
Míg egy napon a bademadzsan dolma fölött ülve, szinte öntudatlanul, egy megváltó böfögésre várván a nyakkendőjét kilazító magyar vezető emlékezetének mélyéről, mint a Tisza agyagos vizének sodrából, felbukkant az a falusi gyermek, kinek eszébe jutott a csípős hajnal, a disznóvágás, a nagymama rétese, a nagypapa dögkútja, a mise, a nászmenet, a búcsú, a gyászmenet. És amikor körülnézett, ezt a rendet és ezt a szigort és ezt a szeretetet látta meg maga körül. Azt a nagymamát és azt a szomszédot. És eldöntötte, hogy nem úgy van az! Nyugaton őt nem szeretik, a Nyugat nem tud már szeretni, kiégett, értékeit vesztette, hideg s rideg, hiszen még vendégül látni sem tud tisztességesen. És aki nem tudja a másikat vendégül látni tisztességesen, aki egy Starbucksban, egy utcai étkezdében vagy egy parlamenti büfében ül le tárgyalni, és híg fos kávét iszik műanyag pohárból, és az embert, kit testvérének és barátjának és egyenlőnek nevez, erre kényszeríti és így bánik vele, az nem érdemel tiszteletet, és hanyatlásáról csak mint valami végérvényesen visszafordíthatatlanról beszélhetünk.
Szegény kicsinyke, de engedelmes, bizonytalan, kiszolgáltatott és hiszékeny népünk abban a tévedésben kénytelen e pusztában ácsorogni, hogy vezetőink köztünk élnek, holott vezetőink, a világ vezetői, akik úgy sodródnak ide-oda, mint a gyermekek az iskolapadban, egymás közt élnek, és az ő életük bödöne is csordultig telik néha a bánat aranyló kacsazsírjával, mikor elégedetlenek valamivel.
Így aztán mikor eljön a döntés órája, és az ember őszintén, a szívére és őseinek tiszta és nemes parancsaira hallgatva kutatni kezd az emlékezetében, és számba veszi mindazt, mi számára – kit a sors nagy kegyéből az elrendeltetés ily nagy feladatokkal bízott meg, hogy egy népet a pusztából a helyes irányba vezessen – fontos és meghatározó, akkor ezeknek az emlékeknek a gyomrából – mint a felpuffadt kutya a nagypapa dögkútjának mélyéről – felszínre kígyózik egy férfias böfögéssel a bademadzsan dolma bárányhúsos, padlizsános íze.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
