Gerlóczy Márton: A hosszabbító

A konyha még zárva volt. A recepció is. Találtam egy konnektort az egyik gerendára felfúrva, három méteres magasságban, és a földön ott volt a hosszabbító. Felálltam, bedugtam. Világított. Megnéztem, meddig ér el. Két választásom volt. Vagy az emelvényen helyezkedem el a másik sarokban, szemben Phonnal és akkor törökülésben dolgozom, vagy a hatszemélyes kör alakú asztalhoz vezetem, amely viszont, úgy tűnt, hogy inkább a személyzetnek, a háziaknak a helye. Az utóbbi mellett döntöttem, mert asztalnál szeretek dolgozni. Csatlakoztattam a laptopot és leültem. Phon elindult felém. Ekkor még nem tudtam, hogy Phon a neve és nem is mertem volna megkérdezni. Szigorú volt. Mit akarsz, kérdezte. Egy kávét, feleltem. Megvakarta a fenekét, kinyitotta a konyha ajtaját, és hozta a kávét és leült velem szemben az asztalhoz. Az én asztalomhoz. Az ő asztalához. Nem nézett rám. Tekert magának egy cigarettát, aztán elkezdte nyomkodni az anyja tabletjét. Szomorúnak tűnt, megkeseredettnek, de aztán délután a faluból hazafelé sétálva láttam egy barátjával száguldani egy motoron és akkor megértettem, hogy csak unatkozik. Úgy vigyorgott azon a motoron, olyan édes volt a mosolya, mint egy túlérett görögdinnye. A szomorú, dagadt fiú helyett egy boldog suhanc ült azon a motoron. A haját lobogott a menetszélben, és amikor elment mellettünk dudált és integetett. Azt gondoltam, megtörtént. Hogy megismert, már másodszor látott és másnap reggel már barátok leszünk. De másnap reggel ugyanaz történt. Mit akarsz, kérdezte szigorúan. Egy kávét, feleltem és csatlakoztattam a laptopot. Ugyanakkor érkeztem és ugyanoda ültem minden reggel. A harmadik napon már nem jött oda hozzám, hanem a konyhaajtóból kérdezte, hogy mit akarok. Aztán a negyedik napon eltűnt a hosszabbító. Ott álltam bizonytalanul és nem tudtam, mit tegyek. Phon odalépett hozzám és mosolygott. Ugyanaz a mosoly volt ez, mint a motoron, vagy mint délutánonként, amikor kártyáztunk az étteremben, és ő megállt mögöttem és kővé dermedve bámulta a játékot és csillogott a szeme. Kérdeztem, hogy ismeri-e a römit és a francia kártyát, de nem felelt, vigyorgott tovább, és mutatta, hogy folytassuk. Tetszett neki a játék, tetszett neki, hogy történik valami. Figyelte a reakcióinkat és együtt örült, együtt bosszankodott velünk, de nem szólt hozzánk. A játékot figyelte, az eseményt élvezte, a mozgást, a színeket. Boldogtalanságának okát magam is megértettem, amikor már egy hete minden nap ugyanazt csináltam, reggel dolgoztam, aztán besétáltam a faluba, aztán úsztam, aztán újra dolgoztam, aztán kártyáztam, aztán zuhanyoztam, aztán vacsoráztam, aztán kocsmáztam, végül pedig aludni mentem és vártam, hogy másnap egy teljesen ugyanolyan napra ébredjek. Nem történik Phonnal semmi, gondoltam, illetve minden áldott nap ugyanaz történik vele, aminek egy rövid időre én is része, tartozéka lettem. Először láttam mosolyogni reggel, azon a reggelen, amikor eltűnt a hosszabbító. Hozhatom a kávét, kérdezte. Igen, köszönöm, feleltem és megkérdeztem, hogy nem tudja-e, hol van a hosszabbító. Nem tudom, mondta és bement a konyhába. A laptop vezetéke csak az emelvényig ért el a hosszabbító nélkül. Oda kellett ülnöm. Phon hozta a kávét, aztán mielőtt leült volna a helyemre még egyszer rám mosolygott. Két napig az emelvényen dolgoztam, a párnán ülve, hol törökülésben, hol a bal lábamat előre nyújtva, amitől aztán nagyon megfájdult a lábam. Közben bemutatkoztunk egymásnak, és reggelente már a nevemen szólított és boldogan hozta a kávét. Ott ültünk kettesben az üres étteremben minden reggel. Úgy tűnt, minden rendben lesz, Phon legalábbis úgy gondolta, hogy lejátszottuk már a meccset. De a negyedik napon elegem lett. Kitolok én ezzel a Phonnal, gondoltam és korábban mentem oda reggel az étteremhez. Bedugtam a zsinórt a konnektorba és megnéztem, hogy meddig ér el, ha az oszlop és a szélfogó ponyva közti kis résen átvezetem, aztán odatoltam az asztalt. Eltoltam a helyéről. Phon jött, csoszogott a papucsában, aztán amikor meglátott, összeráncolta a homlokát. Nem szólt hozzám, elsétált a helyiség másik végébe. Láttam a szemem sarkából, hogy a konnektorra néz, aztán a szemével követi a vezetéket. Megvakarta a fejét, aztán odalépett hozzám. Mit akarsz, kérdezte. Egy kávét, feleltem és tovább dolgoztam. Phon hozta a kávét, leült a hintaszékbe, aztán bekapcsolta és felhangosította a tévét. Jött az anyja és valamit ordított, feltételezem azt, hogy halkítsa le a tévét. Phon ismét megvakarta a fejét. Kifeküdt a helyére az emelvényre, és ott pislogott a párnán, mint egy kutya, akit megszidtak. Aztán egyszer csak felállt, hörgött egy nagyot, odajött hozzám és kért tőlem egy cigarettát. Adtam neki. Leült velem szemben és nézett. Szívta a cigit és bólogatott. Jó a kávé, kérdezte. Nagyon jó, feleltem. Jó ez a cigi, mondta. Egészségedre, Phon, feleltem. Másnap reggel amint meglátott, hozta a kávét. Jó reggelt, mondta. A nagy asztal a régi helyén állt, messzebb a konnektortól, de a földön ott feküdt a hosszabbító.

-----------------

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!