Gerlóczy Márton: A kulcs

Pár évvel ezelőtt egy aprócska sziget eldugott sarkába vetődtem. Nem vásároltam cigarettát, mert abban bíztam, hogy a többi szigethez hasonlóan itt is hozzájutok majd a cigarettához, hiszen a turizmusból élő szigetlakókkal kapcsolatban korábban az volt a tapasztalatom, hogy felkészülten várják azokat, akikből élnek. Meggondolatlan voltam. A panzió biobuddhista tulajdonosa csak annyit mondott kárörvendően, hogy itt a lehetőség arra, hogy leszokjam, mert ő bizony nem tart cigarettát, és a legközelebbi bolt tizennyolc kilométerre található, de most éppen zárva van, amire én azt feleltem, hogy itt a lehetőség, hogy elkezdje hordani a vizet a Csendes-óceánból, mert ha nem jutok cigarettához, felgyújtom az egész tetves kócerájt, és az összes füstöt ő fogja letüdőzni. Nem értette az egészséges ember, hogy én egy gyógykezelés alatt álló beteg ember vagyok, és ha nem jutok hozzá az orvosságomhoz, akkor a betegségem megmutatkozik, akkor csak a testem lesz jelen, de a tudatom elsötétül, és szorongani kezdek, és dühös leszek, és agresszívvá válok. Azt gondolta, hogy majd ő eldönti. Hogy majd ő megszabja. Mert ez az ő panziója. Aztán a kulcsra gondoltam. Kocsikulcsokra, motorbiciklik, hajók, házak kulcsaira. A megoldásra. Tizenéves koromban egyszer hazafelé menet egy hajnalig tartó dohányzásból elloptam egy gyorsétterem hátsó bejáratának a kulcsát. Csak a takarítók voltak ott, négy óra lehetett, ott lógott a kulcscsomó a személyzeti bejárat ajtajának zárjában, és én nem tudtam ellenállni neki. Volt egy kulcsom a fagyasztott hambikhoz, burikhoz. Nem használtam később, mert túl sok teendőm nem akadt odabent, de azért jó érzés volt, hogy van egy kulcsom a gyorsétteremhez. A nagyapám gyűjtötte a kulcsokat, óriási kulcscsomója volt, amit a szerszámosládájában tartott, el is kértem tőle egyszer, de már nem emlékszem, mit akartam kinyitni. Később az egyik gimnáziumban én is gyűjtöttem a kulcsokat. Volt kulcsom az öltözőhöz, a tanári vécéhez, a tornateremhez, a tanárihoz, a becsületkasszához, és ha jobban belegondolok, jelen pillanatban is hatalmas kulcscsomóm van, nekem van a legtöbb kulcsom, ha kiteszem a kocsmában a pultra, pedig nekem van a kocsmába járók közül a legkevesebb tulajdonom. Ha megnézem a kulcscsomómat, legalább négy olyan kulcsot találok, amit már nem használok, de eszemben sincs leszedni őket.

Láttam az urat Brüsszelben a minap, közvetlenül azelőtt, hogy vidékre utazásomat megelőzően elindultam beszerezni a cigarettámat, láttam és hallottam, azt mondta, a magyar emberek átalakították az országot, és az európai urak nem értik, hogy mindezt a magyar emberek csinálták, és ők nem kérnek az európai urakból, és hát akkor ugye ezt is a magyar emberek csinálták, ők alakítgatnak itten, az úr szerint. De hadd mondjam el, hogy a Józsi az én utcámból, odalent a falumban, legfeljebb a felesége arccsontját fogja átalakítani a kisbaltával, ha nem jut cigarettához, nem az országot. Mert a Józsi beteg. Mert a Józsi napról napra él, nem engedheti meg magának, hogy kartonnal vásárolja a cigarettát. Az urak úgy képzelik, hogy a Józsi majd le fog szokni, hogy ez ilyen egyszerű, le kéne szokni. Igen. Sok mindenről le kéne szokni, sorolnám is képmutatóan, mert azt a nyelvet talán beszélik, le kéne szokni a lopásról, a hazudozásról, a bosszúról, a haragról, le kéne szokni a sértettségről, a hűségről és a hűtlenségről, sok mindenről le kéne szokni, de az ember nem ilyen, különösen akkor nem, ha erőszakkal akarják leszoktatni valamiről, mert ugye az erőszak szül valamit, baltát szül.

Bent voltam a boltban. Öt nemzeti dohányboltban voltam, mert egyikben sem kaptam meg a gyógyszeremet. Nem érdekel, kik ezek az emberek, engem most a mutyi sem érdekel, mert ha nem jutok cigarettához, akkor engem senki és semmi nem érdekel. Ha ismerném ezeket az embereket, akik a boltokat nyitották a környékemen, ahol felnőttem, akkor biztosan nem lenne szükségem kulcsra, de nem ismerem őket, ők sem ismernek engem, mert idegenek, és idegenek a boltjukban is. Kérdeztem, hogy van-e abból a cigiből, amit én szívok, és azt mondta, hogy van, aztán megfordult, és azt kérte, segítsek megmondani neki, melyik is az a cigaretta, mert ő nem tudja, de hát én ugye azért kérdeztem, hogy van-e, mert nem láttam ott, ahol lennie kellett volna. Semmi köze sem a környékhez, sem a dohányáruhoz, sem hozzám, és nem is lesz, mert nem itt él, nem ez a közege, semmi keresnivalója nincs itten a havi egymilliót leszámítva, amit – meg kell mondjam – egyáltalán nem sajnálok tőle, csak azt sajnálom, hogy a környékemet összebarmolták ezekkel a temetkezésivállalkozó-irodákkal és a rossz ízlésükkel, amiért viszont kimondottan haragszom. Miközben a készletet nézi, én már a kulcsot figyelem, hol van a kulcs, milyen kulcs, fénymásolható-e vagy sem, de persze nem lopom el a kulcsát, nem vagyok már tizenhat éves, és a nagyapám sem él, hogy a kulcscsomójával a segítségemre siessen.

Meg aztán ő hozná a baltát is.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!