Gerlóczy Márton: A magyar hó

Nem szép lassan, évtizedek alatt érett be a változás, hanem az elmúlt években, az elmúlt 5-6 évben, amióta mindennél fontosabb és meghatározóbb hírré és eseménnyé nőtte ki magát a gyermek- és ifjúkoromban még nevetségesen mellőzött körülmény: amikor esik a hó. A hó – bármily kiszámíthatóan és az előrejelzéseknek megfelelően érkezik is – általános döbbenetet és izgalmat vált ki újabban a magyar emberben, és a magyar embereket tájékoztató médiában, és napokig, sőt hetekig, attól függően, meddig esik vagy marad, a hétköznapok minden igényt kielégítő témájául szolgál, kiváltképp a fővárosban, ahol a hó azon nyomban, vagy egy-két nap alatt el is olvad, vagyis ott, ahol nincs. Évek óta szemlélem, és ekként évek óta foglalkoztat a hónak ez a figyelemreméltó felértékelődése, amely – hasonlóan a júliusi kánikulához – minden egyes esetben a meglepődés és megdöbbenés erejével hat a lakosságra, mely úgyszintén megfigyelésem tárgyát képezi, és ilyenformán magabiztosan állíthatom, hogy akárcsak a hó, a magyar ember lelkivilága is érdeklődésemre tart számot. A napokban kirobbanó sláger lett a világhálón egy valódi, megkérdőjelezhetetlenül magas színvonalú videó, amelyben a köz teljes és maradéktalan manipulálásáért és elhülyítéséért felelős média riportere egy Zalaegerszeghez közeli autópálya-szakasz mellől bejelentkezve vacogott a lebilincselően látványos hóesésben. Az ember nem győzte nézni, mit nézni, csodálni, hogy szitál a szürke ég alatt, hogyan lehetetleníti el a közlekedést, hogyan pihen meg a mostoha körülmények közt dolgozó riporter ázott haján a januári hó. Az ember, úgy is mint magyar ember, semmit sem fürkészik egymás dolgaiban oly mohó érdeklődéssel, mint az olyan sikert, amelyhez a tettével hozzá nem járult ugyan, de a közösség tagjaként – mint például egy olimpiai aranyérem esetében – jogosult annak ünneplésére. De a sikertelennek, mi több, csúfos kudarcsorozatnak megélt hétköznapokban még ennél is nagyobb örömet jelent számára az olyan közös ügy, amelynek okozója végre-valahára pártpolitikától független, külső, isteni tényező a hó. Ugyanakkor manapság ez sem állítható teljes bizonyossággal, hiszen tudjuk, hogy a nemzetközi háttérhatalmak mit meg nem képesek tenni népünk és országunk ellehetetlenítésének érdekében, egyes magyarok hiszik, sőt, van, hogy állítják is: a havazás, a kánikulához hasonlóan, a globális háttérhatalmak által hazánkra szórt permetanyag következménye, ami ellen minden hazáját szerető és féltő magyar embernek fel kell, fel kellene lépnie. Így vagy úgy, az isteni gondviselésnek, a Nap kerül keringő bolygónk sajátos és bonyolult légköri adottságainak, vagy a háttérhatalmak piszkos játékainak következtében a hó leesik, és végre van miért aggódni, van mit félteni.

Itt pedig végre elérkeztünk a havazás társadalmi megítélésében és kezelésében beállt változások okainak tárgyalásához, hogy pediglen jelen állás szerint, nemzetközi és hazai felmérések, valamint a hétköznapokban alkalmazott józan paraszti, avagy belvárosi értelmiségi ész szerint magyarnak lenni, Magyarországon élni: rossz. Csak az olyan ember retteg a bajtól, aki vágyik rá, és csak az vágyik erre a bajra, aki retteg tőle. Rettegni pedig rossz, és ha az ember úgy éli hétköznapjait, hogy retteg, akkor az élete rossz, ha pedig Magyarországon él, és magyar embernek tartja magát, és itt retteg, akkor könnyűszerrel megállapítható, hogy az országában élni rossz, az országa rossz. Függetlenül attól, hogy melyik úgynevezett oldallal vagy társasággal szimpatizál, függetlenül attól, hogy éppen úgynevezett nyertes vagy vesztes helyzetben van, retteg a vereségtől. Vagy retteg, hogy vesztes marad, de még a győzelemtől is retteg, mert ha már van valamije, lesz mit veszítenie is, és azt látná a legüdvözítőbbnek, ha azok, akiket nem kedvel, nem lennének itt, vagy nem lennének egyáltalán, de azért a lelke mélyén arra vágyik, hogy nyugalomra és békére leljen. Ennek a nyugalomnak és békének pedig egy végeredményben – a lelkek magyar pusztasága felől nézve – polgárháborús országban nem lehet más megtestesülése, mint a lakosaitól független, a lakosaira azonos súllyal és tartalommal nehezedő katasztrófa és/vagy kellemetlenség, ismertebb és közkedveltebb nevén az ellenség, a közös ellenség, az ellenség, amely összekovácsol minket. Hamarosan havazni fog, a sarkvidéki eredetű levegő érkezésével hidegfront és havazás várható, minekutána a hó először esik, azután leesik, leesett, van, tartósan van, megfagy, olvadni kezd, elolvad, újra lefagy, újra elolvad, belvizet, áradást, újabb tragédiát idéz elő, és mire fellélegeznénk, már itt is van a kánikula. Hát, ember legyen a talpán, aki ezt kibírja.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!