Lassan két hónapja, hogy egy vaddisznó közvetlen környezetében élek. Ez a vaddisznó a tengerparton él, egy kis öbölben, ahol jelenleg én is élek. Ez a disznó egy koca. Ez a disznó egy remek disznó. Kiváló disznó. Semmi rosszat nem tudok elmondani róla. Kiderült számomra, hogy a disznó, ha megfelelő bánásmódban részesül, a világ legjámborabb, legőszintébb állata. Nem a legkedvesebb, nem. A legőszintébb, tehát kedvesnek egyáltalán nem mondható, őszinte, vagyis közömbös. Nem hízeleg, nem játssza az eszét, nem manipulál, mint a kutyák és macskák, nem kunyerál, nem kötekedik.
A disznó egyáltalán nem kedves, sokkal inkább szeretetre méltó, amitől az őt körülvevő emberek tűnnek kedvesebbnek. Együtt szeretik a disznót, aki készséggel elfogadja ezt a szeretetet, de nem ragaszkodik hozzá. Nem hazudik. Természetesen az is világossá vált számomra, hogy szeretnék egy disznót, de hát sok mindent szeretne az ember, és tartok tőle, hogy nem lesz disznóm, nem vagyok én olyan szerencsés ember. A disznóhoz ugyanis, a disznó megfelelő körülményeinek kialakításához, ahhoz, hogy a disznó úgy nőjön fel, hogy rendes disznóvá váljon, normális, úgynevezett boldog élet és rendes, nagyszívű és a lehető legönzetlenebb gazda szükségeltetik. Arra is rájöttem tehát a disznó hétköznapjait figyelve, hogy mindez rólam és a környezetemről és a kettő kölcsönhatásairól jelen pillanatban a legkevésbé sem mondható el. Egyszerűbben fogalmazva: szar alak vagyok én ahhoz, hogy disznóm legyen. A disznóhoz jó emberre van szükség.
Maguy jó ember. Ő nevelte fel a disznót. Egy thainak eszébe sem jutott volna befogadni és felnevelni és családtagként kezelni a disznót, de Maguy a disznóhoz hasonlóan különbözött a többiektől, különbözött a helyiektől, és érzékenyebb volt a másságra, a kisebbségi problémákra és a szociális különbségekre. Izraelből került ide tizennégy évvel ezelőtt, beleszeretett a bungalók tulajdonosának fiába, és itt maradt. Gyermekeket szült, aztán nyitott egy kocsmát a parton. A disznót hat évvel ezelőtt kaparintotta meg a vadászoktól. A disznó tehát hatéves. Maguy éppen a faluba tartott, amikor meglátta, hogy a dzsungel felől vadászok sétálnak lefelé, és egyikük egy malacot tart az ölében. Megmentette a kis malacot és befogadta, ahogyan őt is befogadták. Ő szoptatta cumisüveggel, tehát ő lett az édesanyja, vagyis a disznó bizonyos szempontból, kulturális tekintetben mindenképpen zsidónak tekinthető, de erről neki nincsen tudomása. A malac kutyák közt nőtt fel, ők voltak a testvérei, és Maguy azt mondta, azt is gondolja magáról, hogy ő egy kutya, és erről, a zsidóságával ellentétben, határozottan tudomása is van. Kutyának hiszi magát.
Később rájöttem, hogy nem is lenne más választása. A disznó ugyanis nem látja magát. Látja a kutyákat, de magát nem látja, ellentétben a kutyákkal, akiket kutyák vesznek körül, illetve a disznó, így aztán meg tudják különböztetni magukat a disznótól, és látják, hogy a disznó nem kutya, ellenben a disznó csak kutyákat lát, akikkel felnőtt, így aztán meggyőződése, hogy ő kutya. Nagy kutya. Ezt tudja a disznó, mert néha azért konfrontálódik a labradorral és a dán doggal, és olyankor azért érzi a teste súlyát, amiből a saját méretére következtethet. A disznó azért sem láthatja magát, mert nem elég hajlékony, mondhatni a legkevésbé sem hajlékony, olyan, mint egy nagy, négy lábon járó kőtömb, és csak azt látja, ami előtte van, és ha hátra akar nézni, akkor meg kell forduljon, de mire megfordul, a világ már máshol tart, szóval a disznó emiatt eléggé bizonytalan. Talán ezért sem szeret ébren lenni és mászkálni, túl gyors neki mindaz, ami az ébrenléttel és a mozgással jár. Inkább alszik vagy fekszik, akkor nem eshet bántódása. A disznó természetesen szoros időbeosztás szerint, fegyelmezetten él. Reggel megmássza a kis dombot és felsétál az étteremhez. Amennyiben süt a nap, a disznó ledől az étterem mellett álló pálmafa tövébe és napozik. Ha nem süt a nap, akkor besétál az étterembe, és ott dől le. Amikor a nap kikászálódik a dzsungelből, és sütni kezdi a partot, a disznó jár egyet odalent a homokban a heverésző turisták között. Ellenőrzést tart. Mindenkihez odamegy, megszaglássza őket, aztán, ha úgy tartja kedve, ledől kicsit, de általában nem tartja úgy a kedve. Ez a ledőlés egyébként a disznó leglátványosabb produkciója. Először túrni kezdi a földet a korong alakú orrával, aztán megáll, körülnéz, röfög egy jóízűt, majd eldől oldalra, mint egy zsák. Lefeküdhetne lassan is, behajlítva előbb a mellső, aztán a hátsó lábát, de nem, a disznó láthatóan szeret eldőlni, mint egy zsák. Utána aztán nem mozdul. Fekszik, alszik, és élvezi, hogy vakargatják, és az ebédre gondol, a finom kókuszdióra, amiből kirágja majd a húst, és az ebédet követő rövidke, mintegy 12–16 órás sziesztára, amikor aztán semmit sem csinál másnap reggelig. Fekszik a bárszékek közt és alszik. Aztán, mikor mindenki hazamegy aludni, a disznó ott marad. És tovább alszik. Reggel aztán megmássza a kis dombot, de ezt már tudjátok. Na, ilyen elképesztően izgalmas egy disznó élete.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!