Amikor engem Amimi Oshimán, Koniya városában kinevettek, mert öt napot töltöttem Kakeromán, még nem sejtettem, hogy Nahában majd azért nevetnek ki, hogy Amami Oshimán, Koniyában voltam.
Négy napot tartózkodtam Okinawa fővárosában és a négy nap alatt nem sikerült olyasvalakivel találkoznom és beszélnem, aki járt volna a kétszáz kilométerre található Amami Oshimán, és mindössze egyvalaki jelezte, hogy hallott az Amami Oshimához tartozó Kakeroma szigetéről, ahol én Osai község huszonötödik lakója voltam öt napon keresztül. Elhagyni Amami Oshimát, és megérkezni Nahába nem pusztán helyváltoztatást, de időutazást is jelentett. Kakeromai szállásadóm is azt mondta, hogy Nazéban, Amami Oshima fővárosában megállt az idő. Kakeromán is megállt az idő, de nem is volt célja telni sohasem, a falvak már csak ilyenek, az idő csak ott képes megállni, ahol elkezdik építeni a jövőt, ám az építkezés később félbemarad, illetve nem folytatódik, és Nazéban a ’90-es években ezt az építkezést szemmel láthatóan befejezték, Nazéban 1992 óta 1992 van, és még egy jó darabig az is marad. Ilyen időutazásban korábban nem volt részem, hiszen bárhol is jártam, ahol úgy éreztem, hogy megállt az idő, oda egy ismert jelenből érkeztem, Naha viszont ugyanolyan ismeretlen volt számomra, és inkább a jövőnek tűnt Budapesthez képest, vagyis, amikor visszatértem Nahába, akkor a kiindulópontba, a jelenbe érkeztem.
A visszafelé úton hatan utaztunk a repülőgépen.
Megfogadtam, hogy az első fehér embert, akit meglátok, alaposan megfigyelem majd, mert még soha nem fordult velem elő, hogy tíz napon át ne láttam volna fehér embert. Európai embert. Egy padon ült a nyeregvasút megállójában és egy csirkecombot rágcsált. Sápadt, huszonéves fiú volt, a bőre színéről, a hús állagáról és az izomzatáról láttam, hogy amerikai.
Bambult maga elé a vizenyős, kék szemével, és kérődzött. Elképzeltem, ahogy belép egy budapesti kocsmába, és azt mondja, az elmúlt tíz napot Kazincbarcikán és annak környékén, öt napot pedig egy faluban, Dédestapolcsányban töltöttem, nem messze Kazincbarcikától, jó ez a Budapest, de nem olyan kedvesek az emberek, mint Dédestapolcsányban vagy Kazincbarcikán, bár ott igencsak kinevettek, amikor elmeséltem, hogy Dédestapolcsányban voltam, furcsa egy hely ez a Barcika, ti így hívjátok, ugye?, mintha megállt volna ott az idő. Az emberek elutaznak mindenféle isten háta mögötti helyekre és aszerint tesznek ezek között a helyek között különbséget, hogy van-e, illetve történike ott valami, de hogy mi számít valaminek, arról már megoszlanak a vélemények, Bora Bora is az isten háta mögött van, és oda eljutni csodálatos kiváltságnak számít, pedig Bora Borán aztán az égvilágon semmi sincs, ahhoz képest Kakeromán, Osai községben csak úgy pezseg az élet (a hétköznapi), vagyis az emberek (sokan) azt szeretik, ha eljutnak az isten háta mögé, de ott – a kiváltságot jelentő látványtól (valami) eltekintve – ugyanazt találják, mint ahonnan elindultak, kávéfőző gépet, konditermet, francia borokat, plazmatévét, papucsot, fogkefét. Az első és utolsó három évüket azzal töltik ugyan, hogy maguk alá csinálnak, de elborzadnak a gondolattól, ha nem áll rendelkezésükre angol vécé, meleg víz, étterem, bár, tévé, rádió, autó, nyeregvasút.
Kinevettek tehát engem Koniyában, mert egy huszonnégy főt számláló faluban jártam az isten háta mögött, ahol véleményük szerint nem történik semmi, kinevettek Okinawán, mert Koniyában jártam, de csodálattal adóztak annak a ténynek, hogy Európából, vagyis – ahogy ők hiszik és gondolják – Párizsból és Londonból és Rómából jöttem, ahogy az amerikai fiúról gondolnák Dédestapolcsányban, hogy New Yorkból, Los Angelesből vagy Dallasból érkezett, pusztán azért, mert amerikai állampolgár.
Egy este Koniyában együtt üldögéltem egy étkezde pultjánál három vendéggel, akik ekkor beszéltek életükben először európai emberrel, és miután sajnálatomat fejeztem ki, hogy a sors éppen az én személyemet jelölte ki erre a különleges célra, csodálkozó tekintetükben gyönyörködve végignéztem rajtuk és jó hangosan kinevettem őket, aztán hazafelé magamat is, az egyetlen európai embert a szigeten, és másnap már úgy jártam az utcákat, úgy beszélgettem mindenkivel, hogy igyekeztem nem szégyent hozni a hazámra: Párizsra, Londonra, Rómára és Dédestapolcsányra.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
