A ház a falu szélén áll egy dombtetőn. Évente egyszer-kétszer meglátogatom Móricot, kiülünk a kertbe vagy a közeli horgásztó partjára, pingpongozunk a garázsban, kipróbálom a robogóit, éjszaka elmegyünk kocsikázni az erdei utakon, felsétálunk egy elhagyott kápolnához, iszogatunk és nézzük a sötét erdőt, ahol napközben gombát szedtünk. A kocsmába is benézünk, de nem maradunk sokáig, békés, gazdag, zárt, vagyis barátságtalan és unalmas falu ez, amit barátságtalan és unalmas emberek laknak, akikről persze ennek köszönhetően semmit sem tudok, őszintén szólva nem is érdekelnek. Kivéve Ropit, a falu milliárdosát.
Több mint tíz éve történt, hogy a faluban ünnepeltem a szilvesztert, kint álltam az eresz alatt és dohányoztam, hallottam, hogy közeledik a perc, és már el is nyomtam volna a cigarettát, hogy bemenjek koccintani, amikor a szomszéd ház udvaráról, éppen a disznóól mögül óriási sistergéssel rakéták lőttek ki az ég felé. A földek és a házak falai kék és piros és zöld fényben úsztak, hatalmas tűzijáték kerekedett, nem amolyan gyerekjáték, hanem valódi tűzijáték, és már szólt a Himnusz, de nem hallottuk, dörgött az ég.
– Ez meg micsoda? – kérdeztem.
– Ez Ropi – mondta Móric.
– Ki az a Ropi?
– Egy traktoros. Nemrég nyert egymilliárdot az ötös lottón.
Ropi soha többé nem ült traktorba, többé nem volt traktoros, ha valaki megkérdezte a faluban, hogy ez kicsoda, akkor azt mondták, hogy ő Ropi, foglalkozását tekintve pedig milliárdos. Hamarosan eladta a házat és építkezésbe kezdett egy eldugott telken, hogy senki se lássa, előtte azonban útra kelt, hogy megnézze Londonban kedvenc csapatát, az Arsenalt, de London és ez az egész utazósdi egyáltalán nem tetszett Ropinak, és miután hazajött, többé nem ment sehova. Felépített egy házat az anyjának, egy másikat a bátyjának, az asszonynak pedig megvette a közértet, hogy ott dolgozzon, jártam is egyszer az üzletben és láttam a milliárdos feleségét, amint dolgozik. Ott állt az üres boltban a pénztárnál és nagyon örült nekem, mert persze a féltékeny falusiak szándékosan a másik boltba jártak, senki nem ment a milliárdosék közértjébe. Ők azonban nem adták fel és nem zártak be, nem érdekelte őket, az asszony dolgozni szeretett volna és dolgozott is. Azóta is kinyit minden reggel, délután meg bezár és hazamegy, és feltűnően jól érzi magát, mosolygós, boldog, szerencsés asszony. Ropi felvásárolt vagy kéttucat kocsmát a környező falvakban, mert ezt találta jó befektetésnek, és persze ehhez értett a legjobban. Pontosan tudta valamiért, hogy a kocsma jó ötlet, hogy oda bemennek az emberek és pénzt hagynak ott. Nem tudni, honnan, de megérezte ezt.
Pár évvel később egy májusi hétvégén kint feküdtünk a nyugágyakon a kertben. A szemközti lakó füvet nyírt, ragyogott a nap, mi countryzenét hallgattunk, és limonádét kortyolgatva bámultuk a kék eget. Egy motoros haladt el a ház előtt. Móric intett neki, majd visszadőlt a nyugágyra.
– Ez a Ropi volt? – kérdeztem.
– Aha!
Ropi megkerülte a házat és ment hazafelé. Nagy terpeszben ült a motoron egy fehér atlétában és rövidnadrágban, a lejtőhöz érve fékezett, nem pörgette túl a méregdrága speedmotort, finoman csorgott hazafelé, mi pedig napoztunk tovább.
Tíz perccel később egy pick-up hajtott el a ház előtt. Móric ismét kinézett az útra és ismét intett, ahogyan az autót vezető is intett neki, de én csak a kezét láttam.
– Ropi – mondta Móric.
– Ez ő volt? – kérdeztem.
– Aha.
Bementem és csináltam még egy limonádét. A szomszéd betolta a fűnyírót, én feltettem egy másik country CD-t és beleharaptam egy almába. Újabb tíz perc elteltével egy méregdrága, négykerekű fűnyíró jött az utcán, egy olyan masina, amivel a futballpályákat vagy az amerikai szenátorok vidéki rezidenciáinak kertjét szokták nyírni. Ropi volt az. Ismét intett Móricnak, aki már ki sem nyitotta a szemét, csak felemelte a kezét. Néztem Ropit, ahogy ül a fűnyírón és bámulja maga előtt az utat.
– Mi az istent csinál ez? – kérdeztem. Móric egy pillanatra kinyitotta a szemét és a lassan elhaladó fűnyíró után nézett.
– Baszódik – mondta.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
