Gerlóczy Márton: Guasacaca

A fehér emberek már messziről integettek neki, fejet hajtottak előtte, ő az, akihez fordulhattak a bajban, úgy hajtott keresztül a falun, mint egy polgármester, mint a pap, aki elhozza a feloldozást, megszabadítja a nyugati embert minden fájdalmától, ő az, aki enni ad nekik, ha igazán megéheznek. Miután bevásárolt, nagy testével elfeküdt az étterme teraszán és várta a masszőrt. Valami egészen különös elégedettség és boldogság lengte körül ezt a férfit. Szakács volt, akinek mindkét kezén hiányzott egy-egy ujja. Nem kérdeztem tőle, hogy hol dolgozott odahaza, de biztos voltam benne, hogy jó pár évet eltöltött már konyhán. Amikor a tavalyi évben elbúcsúztam tőle, azt mondtam neki, és ezzel nem is túloztam nagyon: megmentetted az életemet pár alkalommal. Hívta az asszonyt, és arra kért, tudassam vele is, amit az imént mondtam, és akkor az asszony, az ugyanolyan vidám és dagadt és elégedett és boldog belga asszony átölelt és jó utat kívánt. Irigykedve néztem ezt az elégedett és boldog párt, akiknek annyi örömet szerez ez az egyszerű életvitel, és azt gondoltam, nyilván fogták magukat és elhagyták Európát, nyilván egész életükben keményen dolgoztak, nyilván elegük lett a hideg és ködös és esős Belgiumból, pénzzé tették mindenüket, és új életet kezdtek itt Ázsiában, nyitottak egy éttermet és keményen dolgoznak azon, hogy az el is tartsa őket. Nagyjából kéthetente látogattam meg őket, amikor már vicsorítottam az éhségtől, amikor már úgy kívántam a húst, mint egy girhes farkas, és már fél hétkor ott ültem és vártam, hogy feltegye a bepácolt oldalasokat, karajokat, csirkecombokat a grillrácsra, aztán telepakoltam a tányéromat másfél kiló hússal, krumplival, salátával, és elvonultam egy sarokba, hogy senki ne lássa, mit művelek. Minden húshoz ugyanazt a szószt választottam, hiába volt ott vagy tízféle, nem tudtam betelni annak a szósznak az ízével, édes volt és csípős, gyengéd, de erős, meg is kérdeztem, hogy mi ez, és a belga azt mondta, ez egy venezuelai szósz, guasacaca a neve, neki is ez a kedvence, ez mindenhez jó. Ebben mélységesen egyetértettünk. Pár nappal ezelőtt ismét eljött az ideje, hogy meglátogassam őket, már nem bírtam az ázsiai ízeket, már semmi másra nem tudtam gondolni, csak a húsra, húsra, húsra, és azt a szószt akartam, a guasacacát, már égett a tűz és a színes égők a kerti asztalok nádtetőjén lógva, és nagy megelégedettségemre mindent ugyanúgy és ugyanabban a minőségben találtam. A belgának még mindig nyolc ujja volt, egy kilót sem fogyott, hatalmas testével könnyedén, légiesen lépkedett az asztalok között és kedvesen fogadott, én pedig jeleztem, hogy újfent meg kéne menteni az életemet. Vacsora után elégedetten ültem fel törzshelyemen a bárszékre, ahol a tulajdonosnak beszámoltam arról, hogy a belgától jövök, elmeséltem, mit ettem, mennyire jólesett, mennyire kedvelem ezt a kedves, tiszta és boldog belga párt, milyen fantasztikus szakács ez a nagydarab mackó, és hogy ezt a szószt, ezt a guasacacát, ezt meg kell tanulnom elkészíteni, ez valami mesés, és akkor az amerikai barátom, a volt tengerészgyalogos úgy elkezdett nevetni, hogy alig kapott levegőt, és elmesélte, hol tanult meg ilyen jól főzni a belga, nyolc évet kapott drogcsempészésért Venezuelában, és a börtönben öt éven keresztül a konyhán dolgozott. Másnap a bolt előtt ültem, a falu központjában, ott, ahol mindennap elüldögélek kicsit és figyelem az élet mozgását, és jött a belga a húsokkal megpakolt szatyraival, ugyanazzal a mosollyal és boldogsággal az arcán. Intettem neki, ő meghajolt a motoron, aztán egy nagyot kurjantott és meghúzta a gázt. Bal kezével a combján dobolt, haját fújta a szél. Nevetett. Ahogy elnéztem a súlyos testet a kis motoron szlalomozva, már sokkal jobban irigyeltem a belga szakács boldogságát, mint azelőtt, mert a boldogságnak ilyen magas tartományaiba – remélhetőleg – én soha nem fogok eljutni.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!