Egyedül ültem a bárpultnál egy korsó Cambodiával. A ventilátorokat számoltam magam körül. A nyüzsgő utcán vörös por és fekete füst szállt. Az autók és buszok és motorok és biciklik és gyalogosok áradata úgy hömpölygött és zúgott az utcán, mint egy megáradt folyó.

Velem szemben, a bárpult másik oldalán az egyik prostituált egy fehér inges férfi hátát masszírozta. Amikor az örömlány egy vécépapírral letörölte az izzadságot a kopasz fejéről, az elégedett vendég egy ötdollárost nyújtott át neki vastag pénztárcájából. A férfi nevetett és vicsorgott, és rendelt még egy italt. Amikor felemelte a karját, láttam az izzadságfoltot, ami a hónaljától egész az ingzsebéig terjedt. Két székkel arrébb egy apró termetű, zsíros hajú, részeg francia turkált koszos kezével egy fiatal lány bugyijában, és közben folyt a sörhabos nyál a szájából. A biliárdasztalnál az egyik vendég éppen lőni készült, amikor az ellenfele, a kuncsaftra vadászó örömlány hátulról megmarkolta a heréjét. A lövés természetesen célt tévesztett, és a fiatal német vendég elpirult.

Megnézted már Angkort, kérdezte a jobbomon helyet foglaló öregúr. Meg, feleltem. Megnéztem Angkort. Három órát töltöttem Angkorban délelőtt, megnéztem Angkort. Vagy nem néztem meg Angkort. Voltam a romoknál, a lábam azt a földet érte, amelyre épült, a kezem a homokkövekhez ért, megnéztem Angkort, de nem láttam semmit, csak turistákat láttam, taxikat és műanyag palackokat és a vörös port. Ahhoz, hogy lássak valamit, le kellett volna ülnöm egy sarokba, és el kellett volna gondolkodnom valamiről, nem tudom, miről, mert nem láttam, hol vagyok, mert egy gyufaszálat sem lehetett leejteni, és nem akadt egyetlen eldugott sarok sem, ahová leülhettem volna.

Voltam Angkorban, mint egy gyorsvonat, amely elszáguld egy kihalt falu elhagyott vasútállomása előtt. Rémlik, hogy láttam egymásra pakolt köveket, domborműveket, rémlik, hogy lépcsőket másztam meg, és elbújtam egy sötét sarokba, de még ott is olyan forróság volt, mint egy sivatagban. A por, amit a lábak felvernek, mindent beborított. Évi kétmillió láb trappol a kihalt város épületei között. Sétálhattam volna még négy-öt órát vagy akár négy-öt napot is, de nem láttam értelmét, mert nem láttam semmit, csak a port, a dobozos üdítőket és a halhatatlanság italának elkészítését ábrázoló dombormű előtt szelfiző lányokat. Amit látnom kellett volna, azt a képzeletem vetítette volna oda, ahol nem maradt hely a képzeletnek sem.

A városban, ahol a szegény emberek koszfészkei közt úgy nőnek ki a földből a hotelek és kocsmák és éttermek, mint a gyom, ettem kígyót, krokodilt, és hazafelé, talán a krokodilhús hatására, mert máskülönben nem érdekel már az ilyesmi, beültem az örömlányok közé. Az egyikük helyet foglalt a jobbomon. Ránéztem, de nem köszöntem. Ő sem. Egy Jengát tartott a kezében. Óvatosan a söröskorsóm és a borospohara közé helyezte a játékot, és leemelte az építményről a tokot. Mosoly- gott, kihúzott egy fahasábot, és a torony tetejére helyezte, majd rám nézett és felhúzta a szemöldökét. Várt. Ártatlan, kortalan, szomorú arca volt.

Kérsz valamit, kérdeztem. Még egy pohár bort, felelte, és intett a pultoslánynak.

Tizenkilenc ventilátor, mondtam magamban, és kihúztam egy fahasábot.

Tizenkilenc ventilátor sem elég, pedig már este tíz is elmúlt. Vacsora előtt le akartam mosni magamról Angkor porát a fürdőkádban. Barna víz folyt a csapból, amikor megtelt, nem lehetett lelátni a kád aljára. Éppen olyan barna volt az a víz, mint a lány bőre.

A bal tenyerébe támasztotta apró fejét, mosolygott, és kisujjával kipöckölt egy fahasábot.

Angkorra gondoltam, és hogy vajon mennyi esélyem lehet egy khmer lánnyal szemben.

Merre van észak, kérdeztem. A lány az utca felé mutatott. Elfordítottam a Jengát. Mit csinálsz, kérdezte. A négy égtáj felé tájolom a templomot, feleltem, majd elkértem az öreg úr útikönyvét. Látod, az egész kompozícióra a formai tökéletesség, a tömegek és a fény-árnyék hatások finom játéka jellemző. Mintha az egész épület nem csupán a szent hegy ideális modellje kívánna lenni, hanem az egész univerzumé, és annak csillagászati ciklusaié; a világról, az időről és a térről alkotott magasztos spiritualitású, globális vízióba foglalva.

Te jössz, felelte a lány. Nem remegett a kezem. Olyan nyugodt voltam, mint egy nyolcszáz éves kőtömb, hibátlanul játszottam, a torony egyre magasabbra emelkedett, és amikor azt hittem, hogy nyertem, mert nem maradt fahasáb, amit biztonságosan el lehetett volna távolítani, a khmer lány becsukta a szemét, nagy levegőt vett, kirántott egy fahasábot, a torony dőlt, de mielőtt eldőlt volna nyugat felé, már fent volt a fahasáb a tetején, a keletre néző felén, és valahogy, nem értettem, hogyan, de nem dőlt el.

Mi folyik itt, kérdeztem. Te jössz, mondta az örömlány.

A torony természetesen összedőlt. A hangra felfigyeltek a fedetlen keblű égi táncosnők és isteni nimfák, akik gyönyörrel árasztották el a paradicsombeli kiválasztottakat, nevettek, és nevettek velük a kiválasztottak is: Tobias, Jürgen, és egy habzó szájú francia.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!