Gerlóczy Márton: Jöjj, kedvesem!

Élt egyszer egy magyar származású rákász Sierra Leonében, aki egy forró február végi napon felkerekedett, hogy maga mögött hagyva a mangrove-mocsárerdő szélén álló kunyhóját, leadja szavazatát a legközelebbi magyar konzulátuson, a kétezer kilométerre fekvő nigériai Abujában. Jusufu Árpád Jajua – akinek édesanyja a Nógrád megyei Szurdokpüspökiben látta meg a napvilágot, és az 1980-as években Balassagyarmaton ismerkedett meg Tamba Entochema Jajuával, egy Sierra Leone-i gyémántkereskedővel –, 2012-ben a Guineai-küszöb völgyekkel szabdalt fennsíkjain találkozott össze egy szombathelyi vadászokból álló társasággal. Tőlük értesült arról, hogy ő is jogosult a magyar állampolgárság felvételére, mi több, a legközelebbi, 2014-ben esedékes választásokon már szavazhat is, fél évvel később pedig Lászlótól, akinek kisfiával szoros barátságot kötött a vadászat alatt, képeslapot kapott. A képeslapon a nyolcéves Zolika volt látható, amint egyik lábával egy kilőtt gepárd gyomrára tapos, kezében puska, barnára sült arcán büszke mosoly, alatta pedig a felirat, László kézírása: Zolika első gepárdja. Köszönünk mindent, drága Árpád. Jusufu Árpád Jajua szegény ember volt. Magányosan élt hullámlemezekből tákolt kis kunyhójában, távol a város zajától, békében és harmóniában, és ritkán hagyta el Moyamba megyét, de azon a februári délutánon, hosszas morfondírozás után úgy határozott, mennie kell, nem hagyhatja magára nemzettestvéreit ezeknek a fontos döntéseknek a meghozatalában. Menni kell, még akkor is, ha szegény, ha nincs pénze utazni, megy majd gyalog, stoppol, lesz valahogy, mert mindig lesz valahogy. Jusufu Árpád Jajua még aznap este bement a faluba, hogy felkeresse a törzsfőnököt, aki a sherbrók nevében jó utat kívánt neki és ellátta tanácsokkal, hogy merre menjen, kiket és milyen vidékeket kerüljön hosszú, Libérián, Elefántcsontparton, Ghánán, Togón és Beninen át vezető útja során. Hátára kapta rizzsel, batátával, földimogyoróval, kakaóval és maniókával megpakolt táskáját, és útra kélt a mendék vidéke felé, hogy átkelve a Taia, a Sewa és a Moa folyón Libéria felé vegye az irányt. Utazott motoron, kisteherautón, felkapaszkodott vonatra, szekérre, aludt ladikban, fák alatt, evett kígyót, békát, ivott esővizet, harmatot, és a hosszú út alatt mind csak egy dalt énekelt magában, egy dalt, melyet édesanyja dúdolt neki gyermekkorában, édesanyja, aki az 1995-ös polgárháború idején vesztette életét, aki nem élhette meg ezt a napot, amikor kisfia végre beleszólhat a magyar nemzet sorsába. „Ne ledzsé bánátosz, en kumujan gondolum, ogy te odzám tatodzól, es en odzad tatodzóm, melátod rendzbe djönnek maj a dzolgain, löszne meg cép nápjái.” Jusufa Árpád Jajua ugyan nem értette ezeket a sorokat, de valahányszor énekelni kezdte, úgy érezte, összeszorul a szíve, és könnycsepp szökik ki fáradt szemén. És mikor a meleg könnycsepp végigfolyt az arcán, elővette táskájából a pár hónappal korábban megkapott európai uniós magyar útlevelét, és könnyeit az okmány lapjaira csöpögtette. Az útlevél mellett tartotta azt a levelet is, amit az anyaország miniszterelnökétől kapott, és ugyan abból sem értett sokat, de azt is boldogan olvasgatta, amikor nagyon elfáradt, és úgy érezte, legszívesebben feladná, vagy visszafordulna. Az volt a kedvenc része, hogy „minden magyarnak, személyesen nekem is fontos az Ön részvétele, Magyarország számít önre.”, e sorok közt felismerte ugyanis a magyar szót, a szót, mely hosszú, Abujába vezető útján tartotta benne a lelket. Március utolsó hetében lépte át a benini–nigériai határt, és április 1-jén este érkezett a fővárosba. Már minden tartalék élelme elfogyott, és a városban nehezen boldogult, éhezve, elgyötörten járta az utcákat egész éjjel, aztán hajnalban letelepedett a konzulátus épületének közelében és várta a reggelt, hogy leadhassa szavazatát. Furcsa álma volt. Otthon üldögélt a kunyhója előtt, a mocsár felett lenyugvó nap fényében gyönyörködve, amikor egy gólya jelent meg előtte, és azt mondta, add nekem oda a szavazólapodat, Árpád, holnap indulok Szurdokpüspökibe, elviszem én a szavazatodat az anyaországodba, minek fáradnál ekkora út megtételével, amikor itt vagyok én, és segítek neked. Árpád elgondolkodott, eszébe jutott édesanyja, aki gyermekkorában a gólyákról mesélt neki, hogy azok a gólyák ugyanazok a gólyák, hogy itt nálunk telelnek, és odahaza, Szurdokpüspökiben fészkelnek, és egyszerre ráébredt, hogy átverték, hogy feleslegesen tette meg ezt a hatalmas utat. Ébredése után bement a konzulátusra, és elüvöltötte magát: a gólyákról még nem hallottatok, ti szerencsétlenek?

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!