A karantén bejáratánál álltam, a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér bejáratánál, vagyis háttal a karantén kijáratának, amikor odalépett hozzám egy fiú.

 
TETTAMANTI BÉLA: A MAGÁNYOS KIRÁLY I.

A buszt kereste, a reptéri buszt, hogy bejusson a városba, mert azt állította, hogy a taxisok át akarják verni, hogy órával akarják vinni, én pedig körülnéztem, hogy hol is van a buszmegálló, de hirtelen, teljesen természetes módon azt mondtam inkább annak a görög fiúnak, aki Isztambulból érkezett a barátait meglátogatni, hogy ott jön a nővérem, akkor fordult rá a nővérem az egyenesre, és hogy gyere, beviszünk, és már húztam is magammal, és a fiú semmit nem értett, és beült az anyósülésre, és hebegett-habogott, a nővérem pedig teljesen érthető módon azt kérdezte, hogy ez kicsoda, ki ez a fiú az anyóson, és én csak abban a pillanatban értettem meg, amikor elhagytuk a repteret, hogy már a karanténban vagyunk, hogy ez itt nem szokás, és hogy nekem sem szokásom az ilyesmi, megértettem, mert már hallgattam is a magyar hangot, már ömlött is belém a karantén mérge, a panasz és siralom mérge, és a görög, szegény azt hihette, hogy ezek ilyen normális emberek, pedig én sem vagyok normális ember, én is fertőzött vagyok, de szerencséjére még a karantén bejáratánál találkozott velem, még nem szippantottam be a vírusokkal telített levegőt, a magyar levegőt. Három hónappal korábban hagytam el a karantént, és másfél hónapra volt szükségem, hogy meggyógyuljak, hogy kigyógyuljak a betegségből, és újra megtanuljak egészségesen élni és létezni és érezni, hogy megszabaduljak a szorongásaimtól, gyanakvásaimtól, félelmeimtől, és magam mögött hagyjam a dühös őstermelőt, így neveztem el a hazámat, így magyaráztam el, ezzel a példával illusztrálva a nemzetközi közösség tagjainak és a helyieknek és a turistáknak az országommal és saját magammal kapcsolatos aggályaimat, jártatok már piacon, mondtam, biztosan jártatok piacon, és ott sétáltatok az őstermelők standjai közt, és ott megpróbáltatok szóba elegyedni és vásárolni annál a bizonyos őstermelőnél, annál a sértődött, büszke bajszos árusnál, aki akkor sem hajlandó olcsóbban adni semmit, ha már mindenki lejjebb viszi az árakat, aki nem engedi, hogy megfogjad a portékáját, aki nem áll szóba senkivel, utálja a szomszédait, lesi, hogy tudná megbántani őket, hogyan tudna kitolni velük, aki haragszik a világra, és minden pillanatban ez a harag és sértettség vezérli az életét, és az sem érdekli, ha tönkremegy, kudarcairól mindig más tehet, büszkén gubbaszt a sarokban a kis pultjánál, miközben a világ fejlődik vagy hanyatlik, de mindenképpen változik, csak az őstermelő nem változik, foggal-körömmel kapaszkodik abba a nevetségesen rozsdás, korhadt, kiszáradt valóságába. Újra meg kellett tanulnom élni, és ennek a tanulásnak a folyamata soha nem látott örömöket szerzett nekem, ahogyan megszabadultam terheimtől, mint egy rohadt almákkal teli fa a korán jött téli fagyban, emlékszem, ahogy sorra dobáltam le magamról ezeket a terheket, és minél több tehertől szabadultam meg, annál tisztábbak lettek azok a korábban eldugult csatornák, melyeken keresztül az egészséges ember a külvilágot érzékeli, hangok, ízek, illatok özönlöttek befelé, és a sűrű és sebes és ragyogó áramlat egyre tisztábbra és tisztábbra mosta az utat maga előtt, lyuk keletkezett azon a gáton, a karantén vírusaiból épült gáton, és a lyuk egyre nagyobbra és nagyobbra tágult, míg végül átszakadt, és onnantól kezdve már lehetetlen lett volna megállítani azt a víztömeget, és a hatalmas árban felszabadultan sodródva hirtelen meg kellett ismernem azt, aki vagyok, emlékeznem kellett egy fertőzött, beteg idegenre, a karantén lakójára. Rájöttem, hogy bűnt követek el azzal, hogy megfosztom magamat az élettől, hogy bűnös vagyok, saját magam rabszolgatartója, ha nem hagyom el a karantént, hogy a két világ semmilyen módon nem érintkezhet, nem létezhetnek párhuzamosan, mert ezeket a világokat a bennük élő emberek alakítják és mozgatják és tartják fenn, hogy az emberi érintkezések egészséges gyakorlata nem alkalmazható otthon, hogy mindaz, amit megtanultam a külföldiekre is átragadt buddhista szemléletből, hogy nem hibáztatom a másikat a gyengeségeiért nem alkalmazható otthon, mert eldugult, lebetonozott csatornákon nem vezethetem át azt a vizet, tehát reménytelen, hogy bármit is kezdjek azzal, amit hazaviszek, akit hazaviszek, és egy reggelen, a motoron ülve, a vízesés felé tartva meghoztam magamban a döntést, hogy mindent megteszek azért, hogy élhessek, hogy meggyógyuljak, hogy elegem van ebből a sivár pusztából, és semmi romantikát és humort nem látok már a kelet-európai lét abszurditásában, amiről azt tanultam, hogy nem érdemes benne kijózanodni, vagyis az öngyilkosság folyamatát kockázatos megszakítani, mert amint így teszel, azonnal észre kell venned, hogy erre, a valódi, egészséges létezésre a közeg alkalmatlan, a karanténban mindenki fertőzött, és a gyógyulás reménye felesleges ábránd, időpocsékolás, hiszen a legerősebb vírus, amely a világtól elzárt karanténban az áldozatait szedi éppen, annak gyanakvásnak és haragnak a mérgeiből szerveződik, amely a szabad és egészséges világot, vagyis az egyetlen ellenszert szemléli.

Címkék: magyar irodalom

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!