Hétfő reggel azonnal megnéztem a leveleket. Eszembe jutott a lány, akit előző nap majdnem a szemem láttára ütött el egy autó Bécsben. Egy centin múlott az életem. Felsegítettem volna. Elkísértem volna hazáig. Egy hét múlva meglátogattam volna, egy hónap múlva odaköltöztem volna. Nem ő tehetett róla, hanem az autós, aki fékezett. Tönkretette az életünket. Nem emlékeztem arra, hány embernek és kiknek írtam este. Megmondtam világosan, egy szoba, elektromos áram. Ennyire vágyom. Mindegy hol.
Ferenc azt írta, hogy menjek, szívesen segít, bár ők csak decemberben költöznek a feleségével, mert ilyenkor még monszun van. Megírtam neki, hogy itt is monszun van. Beírtam a Google Earth keresőjébe: Thailand, Hua Hin. A képkereső hoteleket, pálmafákat, fehér homokot dobott ki. Jártam már a környéken, és tudtam, hogy nekem való. Csak egy ventilátor kell, meg persze áram. Esténként lemennék a partra és várnám, hogy a horgászok meghozzák a vacsorámat. Választanék egy szép halat, és megsüttetném a törzshelyemen, ahol esténként kiviszik az asztalokat a partra. Hallgatnám a tengert a gyertyafényben, meginnék egy-két Changot, járnék még egyet a parton, aztán mennék haza aludni. Reggel bekapcsolnám a gépet, a ventilátort. Meginnék egy teát a teraszon, és várnám az estét, a vacsorát, a halat, a sétát. Eszembe jutott Brassó, Montevideo, Tangier, Amszterdam, Tirana, Szabadka, Kyoto, Malaga és mindaz, ami itt vár rám. Alkalmazkodás, megalkuvás, a testet felfaló mérgek keserű íze vagy az elszigetelődés és tehetetlenség és a testet felfaló mérgek savanyú íze. Aztán, amikor majd véget ér, senki sem fog beszélni róla. Csend lesz egy darabig. Amikor pedig a csend is véget ér, jönnek az újabb hazugságok, újabb tagadások, újabb megalkuvások. Én nem voltam ott. Én nem vettem részt benne. Mit tehettem volna?
Maria pár napot kért. Azt mondta, menni fog, szívesen segít. Kertes ház. Beütöm a keresőbe: Berlin, Wilmersdorf. Jártam már a környéken, és tudtam, hogy nekem való. Minden nekem való. Csak egy fűtőtest kell, meg persze áram. Esténként átmennék Kreuzbergbe, a kedvenc török éttermembe. Választanék pár szép báránybordát, meginnék még egy sört annak az öregasszonynak a kocsmájában, ahol mindig Bob Dylan szól, és lehet bent dohányozni, aztán mennék haza aludni. Lehet, hogy pár órával később, mint Thaiföldön, és lehet, hogy nem lenne rá pénzem, de ugyanakkor kelnék, meginnám a kávémat az ablakon kihajolva, és várnám az estét, a vacsorát, a bárányt, a sétát. Eszembe jutott Tel-Aviv, Brno, Róma, Kolozsvár, Hanoi, Lyon, Havanna, és mindaz, ami itt vár rám. Végignézni a megrontást. Kipróbáltak itt már ezt-azt az elmúlt huszonöt évben, de semmi sem működött olyan nagy sikerrel, mint a megrontás. Összekacsintani egy kiadós hazudozás, zsarolás, lopás vagy csalás sikerének elkönyvelése fölött a legnagyobb öröm. A gógyi, az a nagy magyar gógyi, a finesz, ami ezt a rendszert felépítette, és a megrontást végzi. Szeretné, ha szeretnék, és azt hiszi, hogy majd pénzért és búzakenyérért megvásárolhatja ezt a szeretetet. Nem nagy vigasz számomra, hogy tudom: nem szeretik. Ismerek pár embert, aki beadja a derekát, mert nagy a ház, sok a rezsi. Az eszébe sem jut, hogy költözhetne kisebbe is. Fontosabb neki a bőrfotel, mint hogy jól érezze magát benne. Lapulva jár az utcán, suttogva beszél, és egyre ritkábban látja saját mosolyát. Ő lesz az, aki ott sem volt. Ő lesz a csend. Megnyitottam a Google Eartht, és néztem a monitort. Nem tudtam, mit írjak be. Levettem a földgolyót a polcról, és megpörgettem párszor. Kétszer a Szovjetunióra böktem, egyszer az Ebolára, aztán negyedikre Mexikót találtam telibe. Eszembe jutott Claudia, akivel részegen motoroztunk a telihold fényénél Kubában, aztán táncoltunk az óceánban, és azóta sem láttam. Hívott Mexikóvárosba, ahol egy éttermet vitt a család, de én nem mentem. Megnéztem a közösségi oldalát. Egy dagadt gringó vállára dőlve mosolygott valami drága étteremben, Torontóban. Boldognak látszott. A biztonság kedvéért megírtam neki, hogy csak egy viskó kéne. Meg persze áram.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
